HELYZETKÉP

Sok évvel ezelőtt az akkori egyetlen hazai divatlap szerkesztőségében dolgoztam. Megelőzendő a félreértéseket, sietve közlöm: én az egyszemélyes lakberendezési rovat voltam. Azonban a témához tartozó anyagok ritkán születtek, mivel csupán a lap oldalainak kisebb hányada volt színes, azokat pedig – érthetően – a divatra tartogatta a főszerkesztő. Legfeljebb egy-egy híres ember, színész otthonának bemutatására futotta. Tanulni azonban így is sok mindent lehetett. Akkor indult a lap „Átváltoztatjuk” sorozata. A recept nem volt túlságosan bonyolult. Végy egy átlagos külsejű hölgyet (azért, ha lehet inkább egy kifejezetten előnytelenül öltözöttet). Fényképezd le a legnyűttebb ruhájában, a legrosszabb világítással, a legelőnytelenebb beállításban. Azután kezdődhet az átváltoztatás. Kozmetikus, sminkes, fodrász dolgozza meg a „munkadarabot”, és végül egy neki tervezett (vagy kiválasztott) ruhát kap. Majd felgyúltak a műterem fényei, derítés, spotlámpa, ha kell, ventilátor a haj lobogtatásához. Az „ilyen volt, ilyen lett” eredménye több mint mellbevágó volt.
A lakás esetében azonban egészen mást jelent az átváltoztatás. Természetesen előfordul, hogy éppen csak új ruhába (festés, tapétázás, új textíliák) kívánjuk öltöztetni otthonunkat. Az esetek nagyobb részében mindez funkcionális változtatásokkal kapcsolódik össze. Majd’ mindig valamilyen családi esemény - házasságkötés, érkezik a baba, vagy éppen kirepültek a gyerekek a házból - a kiváltó ok. A megváltozott helyzetre adandó válasz azonban korántsem egyszerű. Régen, a fésűs településszerkezetű falvakban (keskeny telek, rajta az egyik oldalra helyezett hosszú ház) egyszerű volt a dolog. Követték az évszázados sémát: a hosszú házhoz ragasztottak hozzá szükség szerint egy vagy két helyiséget. A bejárat pedig éppen úgy, mint az „öreg háznál”, kívülről, az udvar felől volt. A külön bejáratúság magától teremtődött meg. A nagy család együtt tudott lenni annak összes előnyével-hátrányával. A hosszú házak azonban eltünedezőben vannak. Az utánuk következő, az ötvenes évekbeli sátortetős utódaik nem bővíthetők ilyen egyszerűen. A kockaházak minden fala teherhordó. Legfeljebb a tetőtérbeépítés, emeletráépítés jöhet számításba.
A modern társasházi lakások esetében még összetettebb a kérdés. Aligha képzelhető el, hogy kellő felkészültség nélkül kockás papírra rajzolgatva sikerül kitalálni az optimális megoldást. Egyrészt vannak valós műszaki problémák: megbontható-e az adott fal? Áthelyezhető-e a vizesblokk? Hogyan oldható meg a fűtés? Másrészt kérdéses, hogy mi lesz az egész munka (ami mindig több és drágább, mint azt gondoltuk) eredménye. Hogyan fog az kinézni? Kapunk-e használható, élhető tereket vagy szimbolikus jelentőségű, éppencsak helyiségek jönnek létre? A dolog érdekessége azonban éppen az, hogy a kényszer szülte átalakítások sokszor meglepő eredményt hoznak. A jó tervező képes a hibából erényt kovácsolni. (Erre egyébként néhány példát ebben a lapszámban is láthatnak.)
Tapasztalatom szerint a mai Magyarországon izmosodóban van az a harminc-negyven közötti korosztály, amely tisztában van azzal, mi az, amihez nem ért s (ez sem mellékes), rendelkezik olyan jövedelemmel, ami lehetővé teszi, hogy szakemberhez: építészhez, lakberendezőhöz forduljon problémájával.
Összegezve mindezt – és ezt a pályakezdő lakberendezőknek is üzenem –, okunk van az óvatos optimizmusra.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés