Körbezárva

Kerítéses összeállításunk anyaggyűjtése során jöttem rá, hogy igaz, amit a mostanában gyakran sugárzott sörreklámban mondanak: régen minden más volt. Húsz-harminc évvel ezelôtt a családi ház vagy nyaraló kerítésébôl tudni lehetett, ki hol dolgozik. A lyukas fémszalag csíkokból összeállított kerítés tulajdonosa (vagy jó barátja) alighanem valamelyik fémlemezgyárban. Ahhoz sem kellett túlságosan nagy szellemi erôfeszítés, hogy kikövetkeztessük, az egykori parasztporták napsugaras deszka oromzatának mintájára betonacélból összehegesztett kerítéskompozíció alapanyaga valamelyik építkezés maradékából származik. Napjainkra szinte eltűntek ezek a szocialista realizmus jegyében fogant megoldások. Persze, ha belegondolunk, ez teljesen érthetô. A rendszerváltás óta több mint húsz év telt el, a kerítések eddig bírták, és egyébként is, hol vannak már azok a gyárak, ahonnan az alapanyagot haza lehetett talicskázni.
Tényként állapítható meg, hogy mi magyarok nagyon is kerítéspártiak vagyunk. Sôt néha már úgy tűnik, mintha ezzel akarnánk kifejezni önmagunkat. Jómagam személy szerint kerítésellenes voltam, ám késôbb kénytelen-kelletlen feladtam elveimet. Sok évvel ezelôtt roskadozó parasztházat vettünk, állapotának megfelelô, düledezô kerítéssel. Budapesten felnôtt ifjúként meg voltam gyôzôdve arról, hogy a fôváros közigazgatási határán túl kizárólag – mint a Mikszáth- és Móricz-novellák hôsei – tisztaszívű, szegény, ámde becsületes emberek élnek; kis falunkban amúgy is mindenki mindenkit ismer. Minek egyáltalán a kerítés? Komoly gazdálkodásba kezdtünk: legelôször is vettem három gyümölcsfacsemetét, minden gyerekünknek egyet. Nagy gondosan elültettük ôket (hadd lássa a gyerek, hogy a meggy nem a befôttes üvegben terem). Még a faiskolai azonosító-szalagot is rajtuk hagytam, hogy meg tudjam különböztetni egymástól. A következô hétvégére mind eltűntek, pántlikával együtt. El is ment a kedvünk a földműveléstôl jó egy évre. Aztán amikor nekiveselkedtünk a felújításnak, legelôször mi is kerítést építettünk, erôset, masszívat, betonalappal.
A kerítésdivat országonként eltérô. Van, ahol igazából nincs is, legfeljebb ha alacsony, gondosan nyírott sövény jelzi a telekhatárt. Ellenpontként pedig ott van Dél-Amerika. A karneváljáról ismert Rio de Janeiro a világ egyik legszebb városa. A tengerparton sorakoznak a szállodák, luxus apartmanok, amelyeket magas, tömör, a háborús erôdítményekre emlékeztetô kerítés véd. Olyanra építették, hogy képesek legyenek ellenállni, akkor is, ha a domboldalról egyszer a favellák népe lezúdul.
Számomra a legkedvesebbek az angol vidék, Írország, Skandinávia vagy akár a Balaton északi partja településeinek terméskô kerítései. Anyaguk az a kô, amit a föld művelésekor az eke ott kiforgatott a földbôl. Ezt viszik ki, rakják le a telek szélén. Évtizedek (talán inkább évszázadok?) alatt magasodnak a falak.
Valljuk be, a kerítés nem csupán a tulajdon térbeli kiterjedésének jelölésére szolgál, hanem önvédelemre is. Bár nem szívesen gondolunk rá, de félünk is. Csakhogy a kerítéssel magunkat is bezárjuk. Még szerencse, hogy azért van kapu is, bejöhetnek más emberek, más eszmékkel. És a kapu ott van számunkra is. Mi is kiszökhetünk a túlságosan is magunkra szabott világból.


Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés