Négyzetméterek

Talán már címlapunkon is felfigyeltek arra, hogy ez a mostani egy kislakásos lapszám. Máskor is ügyelünk arra, hogy a bemutatott lakásoknak köze legyen a magyar valósághoz, ezért folyóiratunkban általában a 30-40 négyzetméterestôl a 180-200 négyzetméteresig találhatnak otthonokat. Ez alkalommal azonban szándékosan a kicsiket részesítettük elônyben: a 38-tól a 72 négyzetméteresig. (Na, jó, becsúszott egy 120 négyzetméteres is, de az is inkább csak azért, hogy változatosabbá tegye a képet.) De milyen is összességében a hazai lakásállomány?
Vegyük elôször a sokáig vágyott magyar álmot, az 55 négyzetméter egy szoba-két félszobát. A házgyári építés idején ez volt a legkeresettebb lakástípus. Ma is százezrek élnek ilyen otthonokban és alapvetôen nem a lakással, hanem a növekvô rezsiköltségekkel van bajuk.
Érdekes módon ez az 50-60 négyzetméter körüli lakástípus napjainkban újratermelôdik. Ugyanis ez az a méret, ami az összeomlott ingatlanpiacon még úgy ahogy eladható. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ebbôl a lakástípusból néhány éven belül túlkínálat lesz.
Létezik azonban lakosságnak egy szűk rétege (nem kötelezô utálni ôket), amelyik úgy érzi, hogy 150-250 m2 alatti házban nem tudna lakni. Még az is lehet, hogy az építtetô életmódja, társadalmi funkciója ezt indokolttá és szükségessé teszi. A „nagy házasok” másik, jóval népesebb csoportját a túlépítkezôk alkotják. Az indoklás általában az, hogy „legyen helyük a gyerekeknek”. Következésképp az ország tele van többszintes, üresen kongó, kifűthetetlen családi házakkal. Az idôközben megöregedett építtetôk meg egyetlen helyiségben – amit gyôznek fűteni – dideregnek. A sokszor emlegetett lakásmobilitás nálunk nem valósul meg. Az idôsek nem tudnak megszabadulni a nagy, inkább teher, mint öröm, házaiktól. A fiatalok meg nem tudják azokat mibôl megvenni.
Van azonban egy másik oka a böhöm családi házak elszaporodásának. A jelenség nem más, mint a politikával kapcsolatos bizalmatlanság sajátos megjelenési formája. Magyarország a lakásokba/házakba temetett tôke országa. Akinek volt valami plusz jövedelme, az nem befektette – ugyan minek, amit hozna, elveszi az állam adó formájában –, hanem beépítette. (Szerintem az egész magyar államadósság fekszik a túlépített családi házakba betonozva.) Abban, hogy ez így van, vitathatatlanul éppen úgy benne van a mindenkori kormányok felelôssége, mint a világviszonylatban is egyedülálló produkcióban: a lakosság külföldi devizában való eladósodásában. Ezt hogyan sikerült összehozni?
Sosem lehet tudni, hogy a kérdéseire hol kap választ az ember.
A minap repülôvel utazva – sajnos már nem Malévval – Isztambulba igyekeztem. (Tudósítás a következô számban az EVTEKS lakástextil-vásárról.) Jó ideje hazánkban élô svájci üzletember mellett ültem. Beszélgetni kezdtünk és – milyen csoda – néhány perc múlva a politikánál tartottunk. A diskurzus részleteivel nem terhelem olvasóinkat, csak a zárómondatot idézem. A kellemes, kifogástalan modorú úr végezetül csak ennyit kérdezett: Mondd, amikor ilyen nagy a baj, a politikai pártok nálatok miért nem tudnak legalább három-négy évre békét kötni? Majd újabb kérdéssel folytatta: Tudod, hogy kik a magyarok legfôbb ellenségei? Maguk a magyarok.
Sajnos, nem tudtam véleményét megcáfolni.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés