Középpont

Szeretek szakemberekkel beszélgetni. Sok mindent lehet tôlük tanulni. A világításról szólva például tôlük hallottam a mondást, hogy az általános világítás egy lakásban csak arra való, hogy elérjünk a helyi világítás kapcsolójáig. Ez jól hangzik, ám a valóságban ez mégsem egészen így van, hiszen a mennyezeten a helyiség mértani középpontjában majd’ mindig ott van a világítótest, ami többnyire a csillár. A közhelyszerű magyarázat az, hogy ez évszázadokkal korábban a gyertya-, majd a petróleumlámpa-világítás idejébôl származik. Természetes volt, hogy a drága és ritka világítóeszköz középponti helyre (jusson a fénybôl mindenhová) került. Ez a hely egyébként általában éppen az asztal fölött volt. Csakhogy a lakásbelsôk és a bútorozás fejlôdésével kicsúszott alóla. (Számomra a legfurább például az a konyha, ahol bôséggel van helyi megvilágítás a munkapult fölött, azonban e helyiség közepére is odabiggyesztenek egy csillárt.) Elmondhatjuk, hogy a lakásban zajló tevékenységek kiszolgálását szolgáló helyi világítás ellenére az általános világítás ott maradt a mennyezet közepén. Megjelenése lehet bocsánatkérôen szerény (centrálisan elhelyezett opálbúra). Vagy éppen ellenkezôleg, méreténél fogva hangsúlyos, már-már hivalkodó.
Nem vitás módon uralkodó elem, a középpontban van, rá kell csodálkozni. Érdekes, hogy ezt a szerepét a helyi világítás térhódítása ellenére sem vesztette el. Sôt! Gondoljunk csak a napjainkban újra divatos kristálycsillárokra. Ezeket nemcsak klasszikus szobabelsôkben alkalmazzák, hanem modern enteriôrben, nemegyszer a minimalista bútorzat ellenpontjaként. Homályba veszik az a körülmény, hogy annak idején a csiszolt üvegdíszeket a sárgás gyertyafény megsokszorozására találták fel. 
Teljességgel értelmetlen azonban csillárokról beszélni a fényforrások ismerete nélkül. Engem minden alkalommal bosszant, amikor valaki a fénycsövet neonként emlegeti. Ez utóbbi a gázkisülés elvén működik, magas (30 ezer V) feszültséggel, és elsôsorban reklámfeliratokhoz használják. Ezzel szemben a fénycsô jámbor világítástechnikai eszköz, a normál, hálózati 230 V-os váltóáramot használja. Legfôbb elônye az, hogy az azonos fényerejű hagyományos izzólámpa energiafogyasztásának csak egyötöde szükséges üzemeléséhez. Az energiatakarékos lámpák belsejében ugyancsak miniatűr fénycsô van, legtöbbször azonban spirálszerűen formázva. Nyilvánvaló energiatakarékosságuk ellenére ezek a fényforrások üvegcsillárokba nem ajánlhatók, akkor már sokkal inkább a hagyományos wolframszálas izzólámpák felváltására kifejlesztett halogénizzók jöhetnek számításba. Ezek ugyan csak 30 százalékkal fogyasztanak kevesebb áramot, mint hagyományos társaik, de legalább szép a fényük, és fényerejük is szabályozható (dimmelhetôk). A félreértések vagy inkább félreérhetôségek csúcsa azonban az, hogy a világítástechnika legújabb vívmányát, a ledet (fénykibocsátó dióda) az egyik nagyáruház szórólapja így hirdeti: LEDES IZZÓLÁMPA. Ami azért megtévesztô, mert ezeket a szinte örökéletű, kis energiafogyasztású fényforrásokat éppen az izzólámpa helyettesítésére találták ki. Nincs bennük izzószál, egyszerűen nincs ami izzon benne.
Ám visszatérve kedvenc témánkhoz, a csillárhoz, bevallom, egy rejtély továbbra is foglalkoztat. Ugyan ki találhatta fel a fekete textil lámpaernyôt, amelyen átsejlik ugyan a fény, ám nem világít sehová, ezért funkcionális szerepe nincs? Mindez azonban nem akadálya rendületlen népszerűségének, akárhány otthonban fényképezünk, szinte mindig feltűnik. Olyan, mintha az egész ország gyászba borulna. Tudjuk, rossz a gazdasági helyzet és a kilátások sem rózsásak. Na de ennyire!?
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés