Erdélyország

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy mi, magyarok, nem mehetünk el „csak úgy” turistaként Romániába. Kell, hogy legyen némi történelmi ismeret szellemi útipoggyászunkban. Nem kell mindent tudni eleink életéről, de valamennyit mindenképpen a XIX-XX. századi történelemből. Fontos ez, mert különben nem érthetjük meg, amit látunk, tapasztalunk. Könnyen úgy járhatunk, mint a fiatal békéscsabai orvosnő, aki (persze ez még a hetvenes években történt) rácsodálkozva megjegyezte: „annyi román jön a városba és mind olyan jól beszél magyarul.” Szerintem az erdélyi utazás az általános iskola felső tagozatosainak és a középiskolásoknak kifejezetten javasolt. Az ilyen turistautak nélkül egyszerűen érthetetlen a magyar történelem, hiszen a nevezetesebb városok, várak jelentős része a mai Magyarország határain kívül van. Ám itthon sem egyszerű a történelmi vakáció. Állhatunk meghatódva az egri várban, Dobó István emlékműve előtt, felidézhetjük Bornemissza Gergelyt, ám sehogy sem értjük, mitől végvár a vörösboráról (is) híres város, hiszen a mai Magyarország közepén van. Csakhogy a XVI-XVII. században a három részre szakított Magyarország idején a középső, törökök megszállta rész északi határvonala húzódott itt. Az ettől feljebb lévő terület volt a Magyar Királyság (kiterjedése nagyjából a mai Szlovákiának felel meg). Erdélyről lehetetlen személyes emlékek nélkül beszélni. Vagy tizenöt éve napilapos szerkesztő barátommal tettünk egy elég nagy körutat délről, Arad-Temesvár felől indulva fel egészen Csíkszeredáig, onnan pedig Marosvásárhely és Kolozsvár érintésével Nagyváradig. Kollégám, aki a kormánykereket egy percre sem volt hajlandó átengedni, komótosan vezetett. Amikor valamelyik útkanyarban valamilyen szépség tárult elénk (ez eléggé gyakran megtörtént), rá nem jellemző keménységgel, szigorúan szabott szavakkal csak ennyit mondott: „Nem volt joguk a magyar uraknak elkártyázni Szent István örökségét.” És ez így ment az egész úton. Szavai számomra életre szóló szállóigévé váltak. Sokkal fontosabbnak tartom a mondatban rejlő bölcsességet, mint Trianon állandó emlegetését. Különösen azért, mert akik mondják, nemegyszer azt sem tudják, miről beszélnek. Helységnévként keresik Trianont a térképen. De ha már – megkerülhetetlenül – itt tartunk, szögezzük le. Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződés (az aláírás helye a Nagy-Trianon kastély), alapvetően igazságtalan volt. Oly mértékben sújtotta a veszteseket, hogy előre vetítődött a folytatás árnyéka. Van olyan vélekedés is, amely szerint csak egy világháború volt, az első. A párizsi béketárgyalások csak fegyverszünetként foghatók fel, hiszen kevesebb mint húsz év múlva még kiterjedtebben folytatódott az öldöklés. Mindez nem változtat azon, hogy mi újra csak keressük a választ a miértre. Miért pont minket és miért pont ennyire büntettek? Nem vitás, hogy a megkötött szerződés a francia nagyhatalmi politika utolsó lobbanása volt. Nagyratörő közép-európai vágyaikra tettek hamis kövekkel ékített koronát. Ám ez sem elég magyarázat. Még az sem elegendő, ha tudjuk, hogy a tárgyalások legfőbb szereplője, a Tigrisnek becézett francia miniszterelnök, Clemenceau, határozott ellenszenvvel viseltetett irántunk fiának magyar felesége miatt. De miért utált bennünket az egész korabeli Európa? Részben talán válasz egy másik, nem szívesen felidézendő történet. Szintén Erdélyben történt, talán Marosvásárhelyen. Akkor, amikor éppen üzemanyag-korlátozás volt. Állunk jó hosszú sorban a benzinkútnál. Odavalósi és külföldi autók vegyesen. Várunk jámboran sorunkra. Hirtelen nagy lendülettel befut egy felcsicsázott 1500-as Lada. Kikerülve a sort, egyből a benzinkúthoz vágódik. Satufék. Kipattan vezetője. Valamit sutyorog a kutassal, nagy hirtelen megtankol, azután el, padlógázzal. Csak remélni tudtam, hogy a rendszám melletti H felségjelet a sorban állók közül kevesen látták.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés