Seszín

Néhány évvel ezelőtt (magyarán még a gazdasági válság előtt) előszeretettel hívták meg a szaksajtót különböző rendezvényekre, amelyeken a lakberendezésben várható trendekről, stílusokról és nem utolsósorban színekről adtak előzetest. Az ilyen események között kiemelkedő fontosságú volt az évente Frankfurtban rendezett Heimtextil, Nemzetközi Lakástextil Kiállítás. Itt észleltem először azt, hogy minden más, mint aminek látszik. Amikor a trendekről, várható színkombinációkról beszéltek, nem elszállt fantáziájú tervezők mámoros ábrándjait osztották meg velünk. A háttérben nagyon is racionális iparági döntések húzódtak meg. Ugyan minek beszéltek volna a természetes anyagok és a földszínek reneszánszáról, ha nem arról lett volna szó, hogy ehhez az új irányzathoz az alapanyagok rendelkezésre állnak, és a gépek is csak a startjelre vártak. A másik tapasztalatom az volt, hogy a legreménytelenebb dolgok egyike lefordítani az ilyenkor elhangzó szövegeket. A világ összes tudatmódosító szere is kevés lenne a színeket leíró, magyarul is elfogadható asszociatív jelzők kitalálásához. A dűnék homokszínétől a felkelő nap bíbor rózsaszín derengésén át az alaszkai hómezők kékesfehérjéig minden előfordul az ilyen ismertetésben, és a felsoroltak még csak a legegyszerűbb, még érthető jelzős szerkezetek. A színek természetében rejlik, hogy leírhatatlanok. (Persze mérhetők. Van hullámhosszuk, rezgésszámuk, színhőmérsékletük, de ez kit érdekel.) A valóságban inkább megcímezzük őket: királykék, izabellasárga, fűzöld, levendulakék stb.
Az igazi kérdés persze az, hogy mikor, melyik szín, tónus jön divatba, és miért pont az, amelyik. A Kölni Nemzetközi Bútorvásár szakanyagaiban korábban szerepelt egy igen megalapozottnak tűnő tanulmány arról, hogy a gazdaságilag nehéz időszakokban a világos tónusok a kedveltek. Például a bútoroknál a kőris, a nyír, a juhar furnérozás. A fellendülés idején pedig a sötétebb árnyalatok: a dió, a teak, a wenge van divatban. Ha meggondolom, hogy hány éve tart Magyarországon a sötét tónusú bútorokkal párosult receszszió, azt hiszem, indokolt lenne egy reklamáló levelet írni Kölnbe.
Napjainkra azonban eljött a szürke uralma. Ha nem láthatnánk lakásfotókon (de láthatják!), elegendő a tévéhíradók bármelyikét nézni. A bemondók mindig olyan színű ruhát viselnek, ami a tv-adó stylistja szerint éppen a legdivatosabb. Pedig hát a szakirodalom szerint a szürke a legközönségesebb árnyalat, a depresszió színe. (Végül is lehet akár az is, ez csak hangulatunktól függ.) Ráadásul az is előfordul, hogy egy-egy színhez valamilyen tartalom társul. Ugyan mit gondolhatunk a szürkéről, ha Ady Endre büszkén kiáltja oda a nagyvilágnak, hogy: „Én nem leszek a szürkék hegedőse.” Ezzel persze nem a színről, hanem az emberekről mond véleményt, igaz, nem éppen hízelgőt.
A szürke az igazi seszín. A bátortalanok választása. Félúton a fehér és a fekete között. Csakhogy ez mégsem egészen igaz. Elárulok egy titkot olvasóinknak. (Remélem, a konkurencia nem olvassa sorainkat.) Amikor a számítógép monitorján beállítjuk egy-egy lakásfotón az igazi (vagy ahhoz leginkább hasonlító) színeket, mindig a szürkét keressük. Ha sikerül fellelni a képen egy szürke felületet, már nyert ügyünk van, mindegy, hogy az a rozsdamentes acélborítású hűtőgép vagy króm csaptelep. Ennek szürkéjét reprodukálva, magától beáll az egész kép színegyensúlya. Merthogy a szürkéből – a közhiedelemmel ellentétben – nem hiányoznak a színek, hanem mindegyik jelen van, igaz, pontosan egyforma értékben.
Szóval választhatják nyugodtan a szürkét! Ettől nem lesznek unalmasak, csak rejtetten sokszínűek.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés