BOLDOGSÁG

Hallgatom a rádiót, az MR1-et, a régi Kossuthot. Bár fájlalom, hogy teljesen száműzték a zenét, még mindig inkább szeretem a közszolgálatit, mint a kereskedelmieket, ahol a műsorvezetôk egymás szavába vágva, elôre nevetnek saját poénjaikon. A stúdióban a boldogság és az anyagi jólét összefüggésérôl elmélkednek. Hivatkoznak egy külföldi felmérés eredményére, amely szerint kétségtelen, hogy van kapcsolat a kettô között, csakhogy ez nem egészen egyértelmű. Az emberek nagy többsége azt állította, hogy az anyagi javak igen is hozzásegítenek a boldogsághoz. (Vagy a boldoguláshoz? Nem mindegy!) Ám ez csak egy bizonyos határig, „a jó közepes” körülményekig igaz. (Jó közepes? Az meg mi?) Szóval a lényeg, hogy csak valameddig. Mert azután megbomlik az egyensúly, és a nagyon gazdagoknál éppen a visszájára fordul. Hiába a sok pénz, az arany, a befektetések itthon és külföldön offshore-ban. A stresszes életmód sokat elvesz az élet élvezeti értékébôl. Tehát a gazdagok nem lehetnek igazán boldogok. (A cinikus mondatot, hogy „de szeretném én azt a boldogtalanságot” most felejtsék el.) Mindez felvet egy másik kérdést is. Mérhetô-e a boldogság, van-e mértékegysége? Hogyan különböztethetjük meg a kicsit boldogokat a nagyon boldogoktól? Én azt figyeltem meg, hogy nincs mérce. Lehet nagyon kicsiny dolgoknak nagyon örülni, és fordítva. A boldogság alapvetôen lelki-érzelmi kategória, ezért nem tudnak vele semmit kezdeni, akik csak a materializmuson nevelkedtek. Ezért nem lehet kétszer boldogabb az, akinek két Audija van, mint az, akinek egy sem. Nem igaz, hogy a boldogság a javak számával egyenes arányban nô. (Lásd fentebb.) Eszmefuttatásomat egy közeli eseménnyel, a karácsonnyal is példázhatom. Az idén – legalább is a kereskedelmi akciókból következtetve – az LCD tévé volt a sláger. Mindenkit meggyôztek, hogy a hagyományos „üvegszemű” tévé helyett itt az ideje lapos, falhoz simulót venni. Aki már tavaly megvette, most búslakodhat, hiszen most már csak a LED LCD az igazi. Ám akinek ez van, annak öröme se lehet felhôtlen, mert már itt van az idei újdonság, a 3D televízió. (Egyébként mi magyarok nem vagyunk egészen normálisak a tévét illetôen. Jó néhány olyan lakásban jártam, ahol a képernyôk száma meghaladta a könyvekét.) Témánk relativitását még inkább példázza a történet, amit valahol olvastam.
A nápolyi kikötôben a jóképű olasz fiatalember nézi a tengert, sütteti magát a nappal. Az amerikai turista egy darabig tűri türelemmel, majd megszólítja. – Fiatalember, hogy hogy semmit nem csinál? Az megvonja a vállát. – Menjen ki a tengerre – biztatja az amerikai –, fogjon halat. Eladja a piacon, és akkor lesz pénze. Azután vehet egy saját kis hajót, amivel akkor megy ki halászni, amikor akar. – És? – veti oda az olasz. – Eladja a sok halat, vesz egy nagyobb hajót. – És? – hangzik a makacs kérdés. – Azután már egy egész flottát vehet. – És? – Akkor már semmit nem kell csinálnia, kifeküdhet a tengerpartra, napozhat, amennyit akar. Az olasz megvonja a vállát. – Minek? Hát én máris ott vagyok.
Az igazság kedvéért azért hozzá kell tennünk: a fiatalembernek nem volt bankkölcsöne, sem svájci frankban, sem japán jenben.
Boldog Új Évet Kedves Mindannyiuknak!

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés