Panelsztori

Érthető okból olvasóink közül kevesen ismerik a házgyári lakásépítési program indulását. A dolog lényege az, hogy a lakások szó szerint gyárban, futószalagon készültek. Falnyi méretű acélsablonokba öntötték a betont, beletették az ablakokat, sőt az elektromos vezetékek védőcsövét és az elosztódobozokat, géppel vibráltatták, tömörítették az anyagot, szárították, s aztán az elkészült falelemeket a helyszínre szállították, ahol toronydaru segítségével összerakták őket éppen úgy, ahogy a kártyavárat építik. Csakhogy egyáltalán nem bizonyultak annak, sőt, szerkezetük nagyon is időtálló. A nagyszabású program (1962 és 1992 között 510 ezer lakás épült ezzel a technológiával, és közel kétmillióan laknak ilyen otthonokban) eredményeként sikerült enyhíteni az ország nyomasztó lakáshiányát. Százezrek jutottak addig elérhetetlennek látszó komfortfokozatú lakásokhoz. A hátrányok némi fáziskéséssel jelentkeztek. Kiderült, hogy ezek az épületek nyáron elviselhetetlenül melegek, télen pedig kifűthetetlenül hidegek. Az utóbbi pontosítást igényel: kifűthetők, csak nem a mai energiaárak mellett. A házgyárakat annak idején a Szovjetunióból vásároltuk. (Az érdekesség kedvéért: kilóra. Azaz meg volt határozva, hogy egy kiló házgyár hány transzferábilis rubelbe kerül.) Nemcsak a technológia, a szemlélet is a nagy baráttól származott: az energiával nem kell számolni, hiszen van abból bőven.
Találgatták a házgyári épületek élettartamát. Annak idején harminc-negyven évre saccolták. Miután a legkorábban készültek lassan ötvenévesek(!) lesznek, a továbbiakban senki nem vállalkozik élettartam-jóslára. Maguk az épületek ugyanis elpusztíthatatlanok. Elavul bennük a gépészet (fűtés, melegvíz-, elektromos hálózat, sőt lassan a panelekbe épített hőszigetelőhab is elporlad), cserélni kell a nyílászárókat, de maga az épület sziklaszilárd. Mi legyen velük? A tömbházak nem csupán Magyarországon jelentenek problémát. Hiszen fellelhetők az összes volt szocialista országban és a nyugati országokban sem ismeretlen. Franciaországnak is megvan a maga párizsi külterületi Újpalotája, Havanna lakótelepe.
Legelőször az energiapazarlást kell megszüntetni. Erre már bőséggel vannak jó példák, a fűtési rendszer korszerűsítésével egyidejűleg külső hőszigetelést kap az épület, és van, ahol ezt megtoldották még a napenergia-hasznosítással is. A problémák másik felét e lakások használati értékének csökkenése jelenti, és ezt csak részben magyarázza a rezsiköltségek emelkedése. Inkább az a gond, hogy a valamikor nagy örömet jelentő ötvenhárom-ötvenöt négyzetméternyi összkomfort napjainkra szűkösnek bizonyul. Megnőttek az igények. Hogyan lehet belőlük nagyobb értékű, vonzó ingatlan? Az egyik lehetőség az alapterület növelése. A két lakás egybenyitásával létrehozható nyolcvan-száz négyzetméteres lakások akár kelendőek is lehetnek. A másik megoldás az, hogy a lakás marad akkora amekkora, de megtalálja kreatív gazdáit, akik természetesen fiatalok és nem riadnak vissza a lehetetlentől, többet hoznak ki a lakásból, mint amennyi benne van. (Erre találhatnak is példát ebben a számunkban.) A panel a Kádár-korszak egyenszürkéjének tömegesített megjelenítése. Ez igaz. Csakhogy éppen a szürke az, amit a legkönnyebben lehet átfesteni. Én azt sem bánnám, ha a lakótelepi épületek sivár homlokzatát légtornász ügyességű grafittisek dekorálnák. (Ilyesmit egyébként Kubában látni.) A házgyári technológiával épült lakótelepeket egy korszak lenyomataként is felfoghatjuk. Velünk élő történelem. Igaz, hogy ez utóbbit nem helyes megmásítani, újra írni. A panel lakótelepekkel azonban más a helyzet. Csak előnyükre válik, ha kívül-belül megújulnak.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés