Köszöntő

Azt hiszem, az idén szilveszterkor valahogy másként koccintottak a legtöbb magyar családban, mint eddig. Kevesebbet gondoltunk az elmúlt évre. Mindenkinek az járt az eszében, mit hoz az új esztendő. Az nyilvánvaló, hogy a dolgok nem maradhatnak úgy, ahogy eddig voltak. Persze hivatkozhatunk a balszerencsére, meg a Himnuszba foglalt balsorsunkra, de hát legyünk őszinték, ez a mentegetődzés történelmileg sem teljesen állja meg a helyét, a közelmúltat illetően pedig biztosan nem igaz. Nem jött se török, se tatár, és a negyven évig ideiglenesen itt tartózkodók is hazamentek. Ami itt történt, az elmúlt húsz évben a szemünk előtt zajlott le, a mi közreműködésünkkel. (Szerintem a választáson való részvétel az állampolgár legfőbb törvényes lehetősége akaratának kifejezésére.) Sok minden mondható az eltelt két évtizedről, az azonban aligha, hogy a szavazófülkékben bárkit kényszerítettek volna, hogy melyik kockára tegye az ikszet.
Mentség persze mindig akad. Lehet hivatkozni arra, hogy a demokráciát tanulni kell, vagy hogy hibás elképzelés az, amikor azt gondoljuk, hogy állampolgári virtus adót nem fizetni, ám elvárni, hogy majd az állam azért mégiscsak gondoskodni fog rólunk. De hasonlóképp téves az az államvezetési modell, amely államháztartási hiányra, eladósodásra hivatkozva egyetlen megoldást ismer: szorít még egyet az adóprésen. Ha jobban belegondolunk, a rendszer eddigi működése a kölcsönös bizalmatlanságon alapult. A törvényalkotók megelőlegezték, hogy az állampolgárok úgy is ki fognak majd bújni ezerféle módon az adófizetés alól, ezek után az adóalanyok valóban mindent elkövettek azért, hogy ne fizessék meg azt az adót, amit eltúlzottnak, indokolatlannak tartottak. (Érdekes módon, amikor az egyszerűsített adórendszert, az EVA-t bevezették, az első évben a számítottnál jóval több pénz folyt be, bizonyítva, hogy az állampolgárok nem adócsalónak születtek.) A közgazdászok többsége szerint, az eladósodás nagysága, a foglalkozási struktúra, a népesedési mutatók miatt még hosszú évekre nincs kiút a válságból. A kassza üres, a lehetséges kölcsönöket már felvettük, a hiteleket gyerekeink biztosan, sőt talán még unokáink is fizetni fogják.
Lehet sírva vigadni. (Ez azért menni szokott.) Sajnáltathatjuk magunkat. (Ez viszont egyre kevésbé működik. A külföld hajlamos azt mondani: „a magyarok egyék meg, amit főztek.”) Racionális megközelítéssel, rövid távon is látható eredményt hozó megoldás nincs. Azaz nincs, ha az eddigi „minden megmagyarázható materiális módon” megközelítést alkalmazzuk. Alighanem az egyetlen lehetőségünk, hogy Münchausen báró módjára saját hajunkba kapaszkodva rántsuk ki magunkat a mocsárból. Ne a dolog fizikai képtelenségén elmélkedjünk, hanem a kényszerhelyzeten. Azon, hogy más megoldás aligha akad. Próbáljunk meg bízni önmagunkban, egymásban. Az elherdált húsz esztendő közös munka (vagy éppen hanyagság) eredménye, ezért a kiutat is csak összefogva, közösen találhatjuk meg. Az egyetlen tartalékunk az emberekben meglévő tennivágyás, akarat. Ez az ország túlélte területe kétharmadának elvesztését. Vesztesként átvészelte a második világháborút, és elvesztett egy forradalmat, ami pedig a huszadik század közepén Európa, sőt a világ dicsőségére szolgált. Mindig újra kezdtük. Mindig megpróbáltunk mindent újjáépíteni. Akárhogy nézzük, 2010 januárjával egy ugyanilyen feladatnak kell nekigyürkőzni. Remélem, hogy igaznak fog bizonyulni, amit a hazánkból elszármazott, Bécsben élő, kiváló újságíró, Paul Lendvai könyvének címéül választott: Magyarok – Kudarcok győztesei.
Mindannyiunknak Boldog Új Évet kívánok!

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés