Kredenc

Problémás dolog ez a közelmúlt. Már a szó is az. Most múlt, vagy nem? Ha igen, akkor miért közeli? Megpróbálok pontosabban fogalmazni. Azokra a tárgyakra, bútorokra gondolok, amelyeket mind-mind láthattunk szüleinknél (a fiatalabbak nagyszüleiknél), aztán valahogy kimentek a divatból. Az, hogy antik darabok, még a legnagyobb jóindulattal sem lehet rájuk fogni. Nemrég éppen egy ilyennel találkoztam. A fiatal lakberendező otthonában a sok modern, egyszerű vonalú Ikea darab között ott trónolt egy konyhakredenc. Az a fajta, amelyet az ötvenes-hatvanas években gyártottak jó kezű asztalosok modern konyhabútorként. Lényegében dobozbútor ez is, csak még fából készült, az ajtók is hüvelyknyi vastagságú, egymáshoz ragasztott fenyődeszkából. Ez az anyagvastagság tette lehetővé, hogy az ajtók éleit legömbölyítsék, „modernebbé”, áramvonalassá tegyék a bútort. Lehet, hogy a lakberendező éppen azért szeretett bele a lakás korábbi tulajdonosa által otthagyott ütött-kopott darabba, mert számára a kredenc egy másik, korábbi kor üzenete. Lecsiszolták, átfestették, annak rendje-módja szerint gyönyörűen felújították. A kredenc ilyetén felértékelődése eszembe juttatja, hogy hány ilyen éppen „műemléket” láttam munkám során. Az egyik alföldi nagyvárosban fényképeztük egy ide férjezett angol hölgy házát, amelyben gyönyörű stílbútorok voltak. Gyönyörű volt a bútor minősége, furnérozása, felületkezelése, maga a bútor egy „komplett” háló, azonban alapjában véve nyomasztó. Formája, tömege, arányai olyanok voltak, amilyennek készítője, a szakmáját legmagasabb fokon művelő asztalosmester megálmodta. Csakhogy mit álmodott meg? Valami olyasmit, amit régen a nagyon előkelő, „finom népek” házában láthatott. Azoknak a bútoroknak a méretrendjét, arányait vette át és készítette el az ezerkilencszázhúszas-harmincas évek divatja szerint. S mindennek betetőzéseképpen a bútort gyönyörű tiszafagyökér furnérozással borította, s melegbarnára pácolta, politúrozta. Csakhogy a bútor ettől változatlanul nagy, behemót maradt. A külföldi vásárló azonban beleszeretett, mert azonnal felismerte igazi értékét, az asztalos-szakmai tökéletességet.
Érdekes megfigyelni, hogy az egykoron volt mesterek mennyire ki akartak tenni magukért. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a fiókokat, alkatrészeket úgy kellett megmunkálni, hogy azok még akár ötven év múlva is működjenek, hanem hasonló szakmai bravúrt vártak el a társszakmáktól is. A vitrinbe csiszolt tolóüveg került. De nem akármilyen! Felületükbe virtuóz ábrákat, virágmotívumokat csiszolt a mester. Ez a szakmai vetélkedés néha a funkcionalitás rovására ment, hiszen hogyan tehetné közszemlére bárki a gyönyörű metszett üvegpoharait, vagy kézzel festett porcelánkészletét, ha a vitrin dúsan díszített üvege tolakodó módon eltakarja a kiállításra szánt darabot.
Rejtőzködik még jó néhány ilyen tegnapi bútordarab a már felfedezett konyhakredencen kívül. A legközelebbi rokon a kombinált szekrény. Az is tároló bútor, csakhogy középső vagy szélső (lásd korabeli asztalos design felfogása) részébe egy vitrint építettek be. Általában nagyon masszív, szépen kivitelezett darabok, valódi dió vagy cseresznye fafurnérozással. Csak idő kérdése, hogy a retro divat hullámain mikor kerülnek vissza otthonainkba.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés