Befektetés

Hogy, hogy nem, az interneten kalandozva ráakadtam egy New Jersey-ben élő megszállott amerikaira, Michael Strizkire. Lakóháza tetején nem kevesebb, mint 56 szolárpanel van, amelyek mind áramot fejlesztenek. Ezek látják el elektromos energiával a háztartását, amiben éppen úgy van légkondicionáló, medence, házimozi, mint a középosztálybeli amerikai otthonok jelentős részében. Csakhogy ő 2006 októberében levált az elektromos hálózatról. Kizárólag a napenergiát hasznosítja télen-nyáron. A tavasztól őszig terjedő időszakban a megtermelt áram bőséggel elegendő, olyannyira, hogy a többlet elektromos áramot vízbontásra használja. Az így nyert hidrogént tartályokba gyűjti, ez lesz a fűtőanyag télire, a keletkezett oxigént meg kibocsátja a szabadba, hogy még ezzel is hozzájáruljon az élhetőbb környezethez. A You Tube-on a látható videón Mr. Strizki büszkén mutatja a házát teljesen beborító napelemeket, az egyenáramot váltóvá átalakító invertereket, a vízbontót és a telek végén hatalmas tartályokat, amelyekben a hidrogént tárolja, na és az autóját, amit természetesen nem benzin, hanem hidrogén hajt. Az egész olyan, mintha egy Verne regényt olvasnék újra. És nálunk? Most, hogy napenergiás trilógiánk harmadik részénél tartunk, látható, olvasóinkat kevésbé mozgatta meg ez a téma. Ennek több oka is lehet. Legelőször is az, hogy drága dolog az efféle napozás nálunk. Azután: mellesleg gazdasági válság is van, hosszú, elnyúló. Lehet azon csodálkozni, hogy az embereket miért nem érdekli a jövőjük. Úgy tűnik, inkább csak a jelen. Azt kell túlélni. A szűkös anyagiakra hivatkozás azonban nem mindig állja meg a helyét. Éppen a külföldi anyagok valamelyikében olvastam – mert hogy arrafelé is drágállják az ilyen beruházásokat –, hogy sokba kerül. És aki a plazmatévék legelső darabjaiból vásárolt hatvanezer dollárért, az nem volt drága? Egészen biztos, hogy nálunk is van egy olyan réteg, amelyiknek a válság dacára van mobilizálható pénze, csakhogy inkább luxus jellegű önámításra költi.
Cikkeinkben minden öko-témánknál kitértünk a gazdaságosságra, a megtérülési időre. Persze nem jöttek ki túlságosan vonzó számok. (Bár az energiaár-emelésben mindig bízhatunk, s ennek következtében máris rövidebb megtérüléssel számolhatunk.) Összességében elmondható, hogy a környezettudatos életmóddal összefüggő beruházások költségeinek megtérülési idejét óvatosan kell számolni. Ha ugyanis hosszú távú befektetésként fogjuk fel, bizonyos esetekben (például kondenzációs kazánok, hőszivattyú a geotermikus energia hasznosítására), akár jobb eredményt is kaphatunk, mintha pénzünket tartósan valamelyik pénzintézetben parkoltatnánk.
Persze van, amit nem lehet igazán objektíven mérlegelni. Ki mondja meg, hogy mennyit ér, ha unokáinknak is marad tiszta levegő, iható ivóvíz, élhető környezet? Ennek értékét milyen szorzótényezővel kellene számolni?
Költségessége, viszonylag lassú megtérülése ellenére erősen foglalkoztat a napenergia kérdése. El is határoztam, hogy ha építkezek (mindenki követ el hibát, miért pont én lennék kivétel), szóval, ha belefogok a dologba, telerakom a tetőt szolár panelekkel. Milyen szép lesz, ha olyan villanyórát igényelhetek, ami nemcsak előre, hanem visszafelé is pörög aszerint, hogy én mennyi áramot tápláltam a hálózatba. El sem tudok képzelni annál nagyobb gyönyörűséget, mint azt, hogy egyszer majd én küldhetek számlát az erőművem termelte áramról az ELMŰ-nek.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés