Dobozok

Az igen tehetséges, már befutott (büszkén hozzátehetem, vagy jó tíz éve nálunk a SzépLAK-ban indult) lakberendező unszolt a minap, hogy ugyan mikor mutatjuk be újabb munkáit. A válasz előtt végigmoziztam magamban az általam ismert (és a honlapján is tanulmányozott) munkáit. Végül is azt mondtam: nem tudom. És ezt szó szerint értettem. A bizonytalanság oka nem csupán az volt, hogy nehéz az ilyesmit előre pontosítani. Sok mindentől függ, hogy egy-egy lapszámba mi kerül be. Ráadásul a lapszerkesztés valamelyest évszakfüggő is. Kétkedő válaszom fő oka azonban egészen más volt. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy az a stílus, amit évek óta követ, még mindig divatban van. Nem tudom azt sem, hogy a magas mesterségbeli színvonal, a részletmegoldások tökéletessége feledteti-e azt, hogy a szóban forgó lakások összességükben a „láttunk már ilyet jó néhányat” kategóriájába csusszannak át.
Végül egy mély lélegzetvétel után csak elmondtam fenntartásom okait. Számítottam némi sértődésre (az őszinteséget néha nehezen bírják az emberek), ám e helyett, mintha valami zsilipet nyitottam volna fel, csak úgy dőlt a lakberendezőből a szó. Hogy tulajdonképpen már ő is unja azt, amit csinál. Olyan boldogan tervezne valami egészen eltérőt, valami mást. Olyan feladatot szeretne, ami igazi szakmai kihívás, ami arra késztetné, hogy új színeket, anyagokat fedezzen fel, szakítson a wengékkel, a sötétbarnák rémuralmával. Csakhogy tőle a megrendelők még mindig ezt várják. Egyik munka hozza a másikat, és a megrendelő a legtöbbször azt kéri, hogy olyan legyen (na jó, egy kicsit azért jobb), mint a barátnőjéé vagy a kollégájáé, akinél először látta a lakberendező munkáját. Beskatulyáztak, kesereg a sikeres enteriőrtervező.
A jelenség hasonló ahhoz, amit a művészvilágban már régóta ismerünk. Egy-egy jobban sikerült, őszinte hangú színészportréban néha olvashatjuk, hogy az ünnepelt drámai színész mennyire szeretne egyszer egy musicalben szerepelni. Vagy éppen ellenkezőleg, a „könnyebb” műfaj elismert személyiségei is álmodoznak drámai szerepről, hiszen emlékezetük szerint a főiskolán még abban is egészen jók voltak. De hát senki nem tud kiszabadulni a skatulyájából. Az ügynökségek, de még néha a rendezők is sémákban gondolkodnak, „gonosz embernek X. Y.-t hívjátok”, a pozitív főhős pedig az angyali mosolyú K. A. legyen.
Nincs ez másként a hétköznapi életben sem. Gondolatban fussunk végig saját baráti társaságunkon! Felidézve bármelyik közös rendezvényt, a bográcspartit vagy a szülinapi bulit, eszünkbe juthat, mindenkinek megvan a tántoríthatatlanul megrögzött szerepe. Mindenki hozza a saját formáját: a mindig jópofa, az állandóan megsértődő, az ott-segítek-ahol-tudok kategóriái áthághatatlanok. De miért is dobozolunk olyan elkeseredetten, mint Örkény darabjában az őrnagy? A választ egy szóban is megadhatjuk: restségből, szellemi lustaságból. Ha mindennek és mindenkinek fix helye van értékrendünkben, már gondolkodni sem kell, elegendő mindent a helyére passzítani. Eközben persze panaszkodunk bezártságról, arról, hogy mindig ugyanazt kell csinálnunk. Vegyük már végre észre: a dobozokat mi magunk gyártjuk.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés