Kolorit

Kesereg a külföldet megjárt lakberendező, hogy nálunk mennyire maradiak a megrendelők, már ami a színeket illeti. Csak a bézs meg a barna. Nincs okunk alapjában cáfolni a véleményt, ám ebben a lapszámunkban igyekszünk jó néhány ellenkező példát bemutatni. Valóban, mitől függ, hogy egy-egy tájegység, ország vagy akár nemzet, milyen színeket kedvel. Lehetne ezt kultúrtörténeti szempontból vizsgálni. Ezen túlmenően még számos tényezőt figyelembe lehet venni, ám véleményem szerint a legfontosabbak mégiscsak az éghajlati, a természeti körülmények. A dús vegetációjú latin-amerikai kontinens az erős, telt színekről ismerszik. A skandináv világ viszont – talán, mert ott kevesebb a napfény, néha hónapokig alig van – a derűs, világos színeket kedveli. Mintha napfény hiányában a színekkel hoznák be a természetes fényt otthonukba. És akkor itt vagyunk mi, a mérsékelt égövi, nem nagyon hideg, nem nagyon meleg övezetben; hát csoda, hogy a színválasztásunk olyan, amilyen? Kétségtelen, hogy nálunk a színekkel kapcsolatos döntést leginkább a „biztosra játszás” jellemzi. Ezért olyan népszerű a tone-in-tone (egymáshoz közeli) színek választása. Ebből nagy baj nem lehet. És valóban nincs is. Különösebb izgalmakról – lakberendezési szempontból – viszont aligha beszélhetünk. S miközben az otthonok jelentős részére a fentiek igazak, nem ritka az ellenkező véglet, a túlszínezés sem. Különösen fiataloknál gyakori, hogy beleszeretnek egy színbe, amelyet egy újságban, hirdetésben láttak, és mindenáron – a festő józan észrevételei ellenére – a rossz megvilágítású, kis alapterületű helyiségben is ragaszkodnak a sötét, erőteljes színekhez. Nem mintha feltétel nélkül helyt kellene adnunk a szobafestő esztétikai kifogásainak, ám megfontolásra általában érdemesek.
A színekről egyébként lehetetlen csak lakberendezési szempontból beszélni; ha róluk szólunk, majd’ mindig érzelemnyilvánítás történik. Ez még a szóhasználatban is kifejeződik, hiszen beszélhetünk haragos zöldről, irigy sárgáról, továbbá bús, illetve vidám színekről. De a fizikai meghatározásokkal is könnyen mellé nyúlhatunk. Vegyük például a gyakran használt hideg-meleg színek csoportosítást. A kék „hideg”, persze, az, ha világos, enyhén zöldeskék. Ám a sötétkék, ami jócskán tartalmaz bíbort is, ugyan mitől lenne hideg? Nyugodjunk bele, szavakkal sosem fogjuk tudni leírni a színeket. Ráadásul a szóbeli közlésnél mindenki csak azt a színt tudja leképezni magában, amit valahol egyszer már látott. Agyunk – szerencsére – még nem úgy működik, mint a számítógépes színkeverés. Egyébként is vigyázni kell, ha csak magát a szín szót használjuk. E tekintetben kedvenc példám a nyomdai árajánlatokban található: „nyomás 4 szín color”. Ezen minden alkalommal eltűnődöm. Miért, a szín az mást jelent, mint a color? Jó, a négy szín rendben, a color szó viszont minek? Tanulmányozva az ajánlatot, azért rájövök, hogy az árba a colort alighanem külön beletették.
A színekkel más baj is van. Főleg, ha a nemzeti színekről beszélünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Árpád apánk is a piros-fehér-zöld lobogóval vonult át a Vereckei-hágón. Pedig hát a három szín (trikolór) nem is olyan régi fogalom. A francia forradalom hozta divatba, és nemzeti lobogóként ennek mintájára terjedt el Európa-szerte. Így azután az 1848-as szabadságharcban már háromszínű nemzeti zászló alatt vonultak a magyar honvédek.
Bánjunk csínján a szavakkal, nehogy úgy járjunk, mint az egykori szónok, aki így buzdította hallgatóságát: „…a mi vörös trikolórunkat büszkén lengeti a szél”.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés