Útijelentés

Két éve nem jártam Romániában. Rokonok élnek Erdélyben, így több-kevesebb rendszerességgel járunk arrafelé. Az elmúlt év valahogy kimaradt.
Most tavasz végén, a csíksomlyói búcsú után került sor az útra. Lehetetlen volt észre nem venni, mennyit változtak a dolgok két esztendő alatt. Eltűntek az országot korábban jellemző, az úttal párhuzamosan futó végtelen hosszúságú, semmibe kanyarodó rozsdás csőkígyók. A vasbeton tartószerkezetek még állnak, emlékeztetve, hogy Ceausescu is a vas- és az acél országává akarta tenni Romániát. Sok a bezárt üzem, csakhogy mellettük szinte a semmiből nőttek ki a multinacionális cégek gyárai, logisztikai központjai. Az utak is javultak, talán ennek tudható be, hogy a közlekedés még az itthoninál is veszélyesebb. Vágtáznak a B rendszámú Audik, BMW-k (Dáciából nincs sokkal több, mint idehaza szolgálati gépkocsiként főként rendőrök feszítenek benne). S mivel eddig sem jó út, sem jó kocsi nem volt, a felszabadultság mámorával nyomják a gázpedált fiatalok, idősebbek.
De honnan ez a sok Bucuresti-i autó a Székelyföldön? Hát nem Bukarestből. Az itteni szabályok szerint az összes lízinges autó B rendszámot kap. Egyébként minden úgy van, mint nálunk pár évvel a rendszerváltás után. Az alakuló kisvállalkozások első dolga, hogy valamilyen dögös nyugati kocsit vásárolnak. Azonban van, ami nem változott. Csíkszeredában és minden nagyobb székelyföldi városban ugyanúgy állnak idősek, fiatalok az útkereszteződésben stopra várva, mint azelőtt. Talán mintha kevesebben lennének. Úgy tűnik, a tömegközlekedés fejlesztése – legalábbis ezen a dimbes-dombos, sok kistelepülésből álló régióban – nem élvez elsőbbséget.
Mintha a nemzetiségi ellentétek is csillapodóban lennének. A Marosvásárhely környéki pisztrángsütő helyen több a román vendég, mint a magyar. A fiatal – többnyire magyar nemzetiségű – pincérlányok egyformán készségesen szolgálnak ki románt, magyart. Amilyen nyelven szólnak hozzájuk, azon válaszolnak. Magyar beszédük kedvesen régies. A helyszínen bizonyítva látom a tételt: többnyire az éhes emberek marakodnak, a jóllakottak ritkábban.
Ottjártunkkor éppen tartott a helyhatósági választások első fordulója. Áthaladva az egyik városon, az óriásplakáton a jelölt arcképe mellett a következő jelmondat: „Hőszigeteljük a blokkházakat!” (Ez utóbbi a házgyári lakóépület megfelelője a romániai magyar nyelvben.) Persze felfogható ez akár választási ígéretként is, nálunk azonban egyik politikai párt jelöltjének sem jutott eszébe komolyan venni a házgyáriak problémáját. Pedig jóval millió fölött van a panellakásban élők száma. Beindult ugyan a paneles lakóépületek felújítása, utólagos hőszigetelése, de korántsem olyan tempóban, mint ahogy azt ezeknek a házaknak műszaki állapota és a növekvő fűtési költségek megkövetelnék.
Hazatérve – miről maradtam le – visszamenőleg is átolvasom a napilapokat. Egymással versengve közlik a statisztikákat, grafikonokat, érzékletesen bemutatva, mi mindenben hagyott el bennünket a szomszédos Szlovákia, ahol a jövő év január elsejével az Eurót is bevezetik. Rövid romániai kirándulásom tanulsága: három-öt év és Románia is előttünk fog járni.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés