Képeslap: Madeira, Európa virágoskertje

Madeira-i üdvözletünket igazság szerint tavaly adtuk postára, felvételeink akkor készültek. Közlése azután valahogy átcsúszott az idei évre. Februárban minden korábbit felülmúló hatalmas felhőszakadás zúdult a kicsinyke szigetre. Úgy tűnt, hogy jóvátehetetlen károk keletkeztek. Ám nem így történt. A katasztrófa után három nappal már az összes közművet helyreállították, és a repülőtér is működött. A gyors helyreállítás egyszerre példázza a nemzetközi összefogás hatékonyságát és a helyi lakosság önfeláldozó munkájának eredményét. Az Atlanti-óceán gyöngyszeme továbbra is várja a turistákat, bárhonnan is érkezzenek.
Ide szinte minden és mindenki máshonnan érkezik már időtlen idők óta. Aztán itt marad egy hétig, egy-kétezer évig vagy néhány évmilliót, és vagy elpusztul, kihal, vagy hazamegy oda, ahonnan jött. Madeira egy folyton nyüzsgő, folyton cserélődő résztvevőkből összerakott nagy világtalálkozó az óceán határtalan kékjében.
Már a geológiai és növényevolúciós múltja is ezt mutatja: a sziget az afrikai lemez és kontinentális talapzat része, valamikor tomboló vulkánok halmozták-tornyozták bazalt és andezitcsúcsait közel kétezer méter magasra, de azok a növények, amelyeket nem az ember hurcolt be, sokkal inkább Európa és Amerika küldöttei, mint Afrikáé. Amit meg az ember hozott, az öt földrész követe itt. Éghajlatában is máshonnan ismert típusok keverednek. Az alacsony régiókban a Földközi-tenger mellékéről ismerős mediterrán, meredek hegyoldalain esős szubtrópusi, felhőket lyukasztó csúcsain alhavasi klíma formálja Madeira arculatát.
A rómaiak már kétezer éve tudták, hogy létezik, Lila sziget (talán a vulkanikus kőzetekből álló meredek oldalak színe az alkonyba hulló Nap sugaraiban?), amit hasonló névvel jelöltek egy térképen –, de soha nem népesítették be. A XIV. században, az olasz városállamokban már tudtak róla, portugál hajósok is ismerték, de letelepedni csak a XV. század húszas éveiben kezdtek Tengerész Henrik lovagjai. Ők adták a szigetnek a Madeira nevet, ők hoztak portugál parasztokat és kanári-szigeteki rabszolgákat a földműveléshez, és a kiirtott, felégetett babérerdők helyére Szicíliából a cukornádat, Krétáról a malvázia szőlőt. A portugálok révén angol kereskedőcsaládok szimatoltak jó hasznot a helyi borból. S ha már itt voltak, ők találták ki az igazi hírnevet teremtő madeira bort, pontosabban annak speciális készítési módját és összetételét. Az angolok nyomában skótok is érkeztek. Együtt ösztönözték és tették híressé a helyi kosárfonó ipart, aztán a madeira csipkét. Végül megalapozták a nagyjából 60-szor 20 kilométeres sziget idegenforgalmát is.
Mindenki, aki megfordult itt, formált valamit azon, amit talált. Amikor Dél-Amerika cukornád termesztése megfojtotta az ittenit, kipróbálták a banánt. Így ma a sziget déli oldalán a legalsó övezetekben banánültetvények, felette szőlő díszlik, köztük meg ma már a világ minden tájáról származó növények. Itt minden megtalálható, ami szép és megfelelő számára a klíma. Márpedig az itteni klíma talán csak a tundrai növényeknek nem alkalmas, minden egyébnek igen!
Igaz ez akkor is, ha idén a februári ítéletidő azt jelezte: talán már az örök tavasz szigetének is titulált Madeira „sem a régi”, klímájában az eddig is erősen csapadékos tél most már pusztító özönvizet is hozhat, ha a globális klímaromlás ilyen ütemben folytatódik. Idén február huszadikán nyolc óra alatt egyhavi csapadék hullott a kicsinyke szigetre. A nagyrészt természetes úton kialakult teraszokról, a „faja”-król növényt, sarat, sziklát sodorva zúdult a víz lefelé, aztán az ültetvények öntözéséhez a századok során épített 1400 kilométernyi levada (vályúszerű csatornák) túlcsordulva autókat, hidakat, házakat, mindent vitt, ami útjába akadt, emberéleteket oltott ki. Az itt lakóknak, az anyaország Portugáliának és az Európai Uniónak össze kell fogni, hogy a természeti-anyagi károkat helyre hozzák, a lélek sebeit pedig majd az idő és a tenger zsolozsmája forrasztja be.
A másfél budapestnyi területű szigeten ma nagyjából annyian élnek, mint Debrecenben, ennek közel fele a „fővárosban”, Funchalban. Bárhová megyünk a zsebkendőnyi földdarabon, a középkori portugál építészet nyomai és hangulata kísér: a casa de colmo-val, a szegények lakta, zsúpfedeles vidéki házzal már alig, a valamikori ültetvényi udvarházakkal, a módosabbak lakta quintákkal (ötszobás, egyemeletes, árnyas belső udvarral és emeleti galériával épült házak) mindenütt találkozunk. Közülük magaslanak az egyházi építészetnek az anyaországinál szerényebb, de így is csodálatra érdemes remekei, így a fővároshoz közeli Monte Miasszonyunk temploma is, amely arról nevezetes (nekünk), hogy itt temették el IV. Károlyt, az utolsó magyar (Habsburg) királyt és feleségét, Zita királynét. A királyi pár száműzetésben élte itt utolsó éveit és ugyanazon utcákon járt, ahol gyakran megfordult Sissi, vagyis Károly édesanyja, Ferenc József felesége is. Igaz, ő saját akaratából…
Nagyon más világ ez, mint a Kárpát-medence – mégis minden pillanatban érezhetjük, hogy ezen a varázslatos, ezerszínű szigeten még mindig ugyanannak a kultúrának a körében vagyunk.

Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés