Bretagne-i barangolás

Franciaország nyugati partvidékén lévő Bretagne-félszigeten megállt az idő! A természeti adottságok és az épített, emberkéz alkotta környezet együttese évszázadok óta változatlan, és sajátos középkori hangulatot áraszt.
Bretagne a szubtrópusihoz hasonló, enyhe klíma miatt, egyes területeken délszaki növényzettel, pálmákkal, mimózákkal, fügével, rozmaringgal, babérmeggyel találkozhatunk. A félszigetet valaha sűrű, zömében tölgyből és bükkből álló erdő borította. A talaj adottságai miatt az erdőirtásokkal kialakított termőföldek sovány, nem túl jó minőségű, elsősorban nem mezőgazdasági művelésre alkalmas területek lettek. Nagy részük ma is sövényekkel, erdősávokkal elválasztott, állandóan zöld a rét és a legelő, melyek a tájnak sajátos képet kölcsönöznek. A savanyú talajon kialakult tengerparti növényvegetációra az alacsony, erikával (Erica carnea), csarabbal (Calluna vulgaris), zanóttal (Genista) borított felületek jellemzőek. Az alacsony növények közül sok helyen galagonyabokrok (Crataegus) és a közönséges boróka (Juniperus communis) kisebb-nagyobb példányai emelkednek ki.
A sziklás partoktól távolabb, a félsziget belsejében, a falvak, városok közötti réteken és utak mentén mindenhol a különböző színű és fajtájú hortenziák (Hydrangea) hívják fel magukra a figyelmet. A magyar szemnek káprázatos látványt és felejthetetlen élményt nyújtanak az utak, házak mellé ültetett, gyakran hosszú és sűrű sövényként kialakított, vagy ritkább esetben magányosan álló bokrok, amelyeken hatalmas, sötétlila és kék virágok pompáznak. A nálunk ritkaság számba menő cserje – sok kerttulajdonos legnagyobb bánatára – inkább a savanyú talajokon érzi jól magát, melyekből hazánk területén kevés található. Bár már vannak mésztűrő fajok is (pl. Hydrangea arborascens ’Annabelle’ – nagyvirágú hortenzia), környezeti igényeik miatt, szépségük ellenére nálunk mégsem alkalmazzák tömegesen.
Amit a halandó ember a hortenzia virágának lát és vél, valójában terméketlen, meddő virágok megnagyobbodott csészeleveleinek együttese. A páraigényes, sok vizet és félárnyékot kedvelő növénynek számos, különböző színű kerti változata létezik. Azt azonban kevesen tudják, hogy a virág színe nagymértékben függ a talaj kémhatásától, ezért az némileg befolyásolható. Savanyú talajokon – mint például Bretagne – kékesebb, sötétlilásabb, meszes talajokon inkább pirosas, rózsaszínes virágok fejlődnek ugyanazon fajta egyedeiből is. A fehér virágú fajták virágszínét – kismértékben ugyan –, de mi is befolyásolhatjuk, ha a növényt alumíniumszulfáttal vagy timsóval öntözzük.

A tartomány nemcsak egyedülálló természeti értékei, hanem az itt élő emberek miatt is kuriózumnak számít. A közel 30 000 négyzetkilométeres félsziget lakói, akik Bretagne-t ma is különálló országnak tekintik, a mai napig megőrizték gyökereiket, sajátos kultúrájukat, ősi nyelvüket, hagyományaikat, szokásaikat és építészetüket. A félsziget lakói, a bretonok, a VI. században érkeztek ide a szomszédos Angliából. Valójában az onnan elűzött kelták leszármazottai. (A területnek bizonyos értelemben több köze van Írországhoz és Waleshez, mint Franciaország többi részéhez.) Az őslakók a történelem folyamán sokáig őrizték függetlenségüket. Sem a rómaiak befolyása alá nem kerültek, sem a népvándorlás kori germánok kalandozásai nem háborgatták őket. Franciaországhoz is viszonylag későn, 1532-ben csatlakoztak. Előtte az itt lakó emberek Bretagne hercegének alattvalói voltak.
A kelta ősök leszármazottai ma is különböznek a többi franciától. A XXI. században is népviseletbe öltöznek hétvégenként, hisznek a régi legendákban és tisztelik a természetet. A zord vidék, az állandó szél és a tenger ereje, mely a partot alkotó kemény gránitsziklák erejét megtörve, a mai napig formálja őket, az itt élő emberek lelkébe is alázatot, kitartást nevelt. A bretonok számára a hajózás és a halászat századokon át kulcsfontosságú tevékenység volt. A tengerparton számtalan hangulatos halászfalu húzódik, a lakosság nagy része az idegenforgalom mellett a halászatból él.
A terület építészetét, mely a történelem során elsődlegesen védelmi funkciót töltött be, a hely klímája és természeti adottságai határozzák meg. A sövényekkel tarkított és elhatárolt mezők között, apró, erősen középkori hangulatot árasztó falvak, kisvárosok, magányos kápolnák, égbetörő, magas templomtornyok, az út mentén álló keresztek találhatók, amelyek békét és nyugalmat sugároznak. A félsziget leggyakoribb építőeleme, a tengerparti sziklákat és a félsziget alapkőzetét alkotó, különböző színekben pompázó gránit. Ez a kő nagyon időtálló, kemény kőzet. Éppen emiatt megmunkálása nehéz, fáradtságos munka. Az épületekre emiatt a letisztult formák, a faelemeket is tartalmazó házépítés jellemző. A régebbi breton házak egyszerű, de méltóságteljes kőépületek, a nemesi udvarházakat címeres kapuk díszítik. Az épületek – legyen az akár halászfalu, akár városi polgári épület, vagy nemesi udvarház – egyetlen közös dísze az ablakokat díszítő színes zsalugáter, amely az esetek többségében a tenger kék színét idézi.
A tenger közelsége miatt a félszigetre az óceáni éghajlat jellemző. A víz felől érkező nyugati széllel folyamatosan nagy nedvességtartalmú légtömegek érkeznek a szárazföld fölé. A part közelében nincs magasabb hegység – a félsziget legmagasabb pontja Menez Hom, a maga 330 méterével. A szél hatása ezért akadálytalanul érvényesül a tengertől távolabb eső területeken is. A tél enyhe és csapadékos, a nyár hűvös és nedves. Az esős napok száma júliusban a legkevesebb, 14 nap. Az átlaghőmérséklet a nyári hónapokban sem emelkedik 20 fok fölé. A Golf-áramlat hatására a félsziget déli és északi partjának hőmérséklete és csapadékmennyisége között eltérés mutatkozik, de ez döntően nem befolyásolja az éghajlatot és az ennek hatására kialakult növényzetet.

Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés