Az elszabadult távfűtés

Süt a nap, fúj a szél, esik az eső, és meleg van – ez a „szokásos nyári üzletmenet” a hazai kertekben. Pontosítsunk: ez volt! A mai módi: a nap perzsel, a szél rengeteget fúj és nemcsak szárít, de tövestől tép ki évszázados faóriásokat, az eső vagy nem esik, vagy félóra alatt egyhavi csapadék rombol, nem ritkán jégeső nyomai fehérlenek még órák múltán is.

Az utóbbi években, de különösen idén a meleg rekorddöntögető – pedig maguk a rekordok is sokszor csak pár évesek. Egy-két ilyen kibírhatatlanul forró nap után pedig van úgy, hogy átmenet nélkül 10-15 fokot zuhan a hőmérséklet. Mi még csak-csak árnyékba, házba, autóba húzódunk mindezek elől, de növényeink – történjék bármi – ott álldogálnak, ahová ültettük őket.
Mindig is augusztus volt a legmelegebb és az (egyik) legszárazabb hónap. Most meg jó esélyünk van rá, hogy a maximumok, ahogyan tavaly október óta szinte folyamatosan, 2-5 fokkal a sokéves átlag fölött legyenek. Na de ez azt jelenti, hogy a korábban csak Görögországban, Dél-Olaszországban vagy Észak-Afrikában szokásos 34-40 fok közötti melegek lehetnek – és nem csak hébe-hóba! Ültetett növényeink jelentős hányada viszont nem erre van „hitelesítve”. Természetesen nem fognak (azonnal) kipusztulni, a jelentős mennyiségű öntözés is enyhíthet valamit a gondon. Az esélyek és kilátások azonban – különösen hosszabb távon – egyáltalán nem rózsásak. De hát mi is határozza meg, hogy mit, mennyit bír(hat) el egy növény az „elszabadult, ingyenes távfűtés” ártalmaiból?

Növekedéséhez, saját teste felépítéséhez minden növény vizet vesz fel a talajból, és változó gyorsasággal, a levelein keresztül elpárologtatja. Életműködése csak vízben oldott anyagok segítségével mehet végbe, ezért a víz körforgalma egy pillanatra sem állhat meg, amíg a növény él. A párologtatás gyorsaságát elsődlegesen a hőmérséklet határozza meg: minél melegebb van, annál több víz távozik a levelek légzőnyílásain át. Illetve ez csak addig igaz, amíg az egyre nagyobb meleg olyan teljesítményre nem kényszeríti a gyökereket és az egész belső szállító rendszert, hogy az már meghaladja a növény képességeit.

A nagyobb levélfelületű, sok légzőnyílású, általában csapadékos vidékeken kialakult növényfajok pazarlóan bánnak a vízzel. Ezért vagy ki tudjuk elégíteni (magas) igényeiket, vagy hervadásukkal, károsodásukkal, végül pusztulásukkal kell számolnunk. Olykor még rendszeres öntözés mellett is! Így járhatunk a sekélyen gyökerező növényekkel is, hiszen a felvehető vízkészlet először a talajfelszín közelében fogy el. Az átlagosnál sokkal szárazságtűrőbbek viszont a kislevelű, továbbá a kemény, fényes (jellegzetesen mediterrán sajátosság!) levelű fajok és azok többsége is, amelyek szürkés, kékes vagy ezüstös, viaszból és gyantából álló bevonattal védekező levélzetet alakítottak ki. A tűlevelű fenyőfélék a lomblevelűekhez képest tovább redukálták a párologtató felületet, ezért sok közöttük a jó szárazságtűrő. A csúcs azonban a pikkelylevelű fenyőfélék között található: akad olyan, amelynek egy pikkelylevele csak 0,3-0,5 milliméter hosszú! A keleti tuja (Biota orientalis) vagy a Macnab-ciprus apró pikkelyei ebbe a mérettartományba esnek, nem véletlen, hogy egyikük Közép-Ázsia legvadabb félsivatagaiban is megél, a másik meg Kalifornia száraz, kiégett vidékeinek szinte egyetlen fatermetű növénye. És így persze nem csoda, hogy nálunk a legszárazabb, legforróbb nyarakon is megvannak öntözés nélkül a tűző napon.

Nemcsak az számít, mekkora a levél, védi-e viasz, az is fontos, mekkora a levegő páratartalma? Akadnak növények, amelyek azt még csak bírnák, ha nagyon meleg van, de azt már nem, amikor a levegőben olyan kevés a tárolt vízpára, mint a Szaharában. Utóbbi megállapítás nem túlzás: ma már nálunk is egyre gyakoribb, hogy legfeljebb 15-20 százalék a relatív páratartalom – éppen amiatt, mert a szélsőségesen meleg és száraz levegő egyenesen a Szaharából kerül fölénk! Forró szél, nagyon finom por és élénk kontúrú tárgyak, szélsőségesen megnövekvő látástávolság jelzi, hogy talán a növények számára legmegerőltetőbb napok járnak. Ilyenkor látni némely oregoni hamisciprust (Chamaecyparis lawsoniana) vagy nyugati tuját (Thuja occidentalis), amint egy hét alatt „lebarnul”, majd újabb pár nap múltán csörgőre szárad. Az említettek eredeti élőhelyén mindig magas a levegő páratartalma, az óceán felől gyakori ködök és esők boldogítják a növényeket, arról már nem is beszélve, hogy soha nincs harminc fok feletti hőmérséklet…
Nálunk viszont van és minden bizonnyal egyre gyakoribb lesz így augusztus-szeptember táján (is). Ezért aztán csak nyerhetünk, ha tudjuk, miről ismerszik meg a szívós, aszaló hőséget is hétszámra bíró – emellett gyönyörű – növény, és egészséges gyanakvás támadjon bennünk, ha a faiskolákban ugyancsak gyönyörű, de nem ilyen klímába való növényeket látunk a kínálatban.

Ha a kertbe nem szereltethetünk klímaberendezést, csak az a megoldás marad, hogy a kertet formáljuk ahhoz a klímához, amelyben mi is és növényeink is élni vagyunk kénytelenek. A látvány, amely a pusztulás és puszta vegetálás képe helyett jutalmunk lesz, igazolja majd az erőfeszítést.

Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés