Ez a szellemi háttere annak a két nevezetes – ma már a design klasszikus darabjai közé számító – csőszéknek, amelyek szinte egyszerre fogantak. Breuer Vaszilij-széke 1926-ban készült, Tatlin konstrukciója 1927-ből származik. Az indítékok hasonlóak, a körülmények azonban nagyon mások. Ebből adódóan más-más a végeredmény is.

 

Breuer, aki a Bauhaus-ban tanult belsőépítészetet, már Párizsban dolgozott (Le Corbusier irodájába is be-bejárt), amikor levelet kapott Weimarból. A Bauhaus igazgatója, Walter Gropius arról értesítette, hogy az iskola hamarosan egy másik városba, Dessauba költözik, s szeretné, ha átvenné tőle az asztalosműhely vezetését, magyarán a bútortervezés oktatását. Ez visszautasíthatatlan ajánlat volt a pályakezdő alkotó számára, úgyhogy hamarosan visszatért az alma materbe. Dessauban eleinte nem voltak ideálisak a körülmények. A diákszállót, a műhelyeket és a tulajdonképpeni iskolát magában foglaló impozáns épületkomplexumot még csak akkoriban tervezte Gropius. (A hamarosan megkezdődő építkezés vezetése miatt kellett a tanításról lemondania.) Az oktatás ideiglenes helyszíneken folyt.

 

Breuer Marcell, növendékeivel együtt, a repülőgépeket és a jól ismert melegítőket előállító Junkers-gyárba került, ahol természetesen inkább fémmel dolgoztak, mint a fával. Mivel történetesen akkor tanult meg biciklizni, felvetődött benne a kérdés, mi volna, ha – a kerékpárhoz hasonlóan – bútorokat is készítenének a strapabíró fémcsövekből. Először alumíniummal próbálkozott, de azt nem tudta derékszögben hajlítani, így maradt az acél. S megszületett előbb a hokedliszerű ülőke, majd az a szék, amely annyira megnyerte a kolléga, a festő Vaszilij Kandinszkij tetszését, hogy mindjárt többet is rendelt belőle a műtermébe. Hálából Breuer róla nevezte el.

 

Tatlin, aki fiatalon Picasso párizsi műtermében is megfordult, az orosz avantgárd alighanem legvirtuózabb egyénisége volt. Nem érte be a hagyományos képzőművészeti kifejezésmóddal; szakított a festészettel és a szobrászattal. A nagy forradalmi nemzedék tagjaként a születő új világ szolgálatának igézetében lázas anyagkísérleteket folytatott. A korábbiaktól minden tekintetben különböző emberi környezet megteremtése lebegett célként a szeme előtt. Nem volt könnyű helyzetben: hazája a gazdaság sok ágában jócskán elmaradt a fejlett világ mögött, s a polgárháború és az intervenció sem kedvezett a kutatásoknak. De talán éppen ez volt a szerencse: a szükségből csinált erényt. Mivel acélhoz akkoriban csak ritkán és drágán lehetett hozzájutni, úgy döntött, nyírfából készít majd széket. Ez az anyag hajlékony, nem kell gőzölni, mint a bükkfát, amelyet a Thonet és társai használtak. S bár nem olyan erős, mint a fémcső, nem hideg matéria, bútornak ideális. További előnye, hogy Oroszországban szinte korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre.

 

Ugyanakkor Tatlin merész és eredeti konstrukcióra törekedett, amelynek technikai különlegessége triviálisan egyszerű önhordó – úgynevezett konzolos – szerkezetében rejlik. Korábban is foglalkoztatta már ez a lehetőség; két évvel azelőtt tervezett szánkóját – acélból – egyetlen csőszál meghajlításával formálta meg. Most nyírfából alakított ki két – egy hosszabb és egy rövidebb – elem kombinálásával merőben új, szerkezetileg spirálrugóra emlékeztető székformát, amely nem csupán dinamikus látványával hat még ma is különlegesnek, legalább ennyire vonzó tulajdonsága komfortossága. Mintha csak kárpitos bútor volna, finoman rugózik, s hogy még komfortosabb legyen, Tatlin kényelmes ülőkét szerkesztett rá. Ez árulkodó különbség: a Bauhaus munkatársait alapvetően a huszadik századi technika akkor még szinte korlátlan lehetőségeinek kiaknázása foglalkoztatta, a fiatal szovjet állam alkotója – a megvalósíthatóságot másodlagosnak tekintve – az ember minél teljesebb szolgálatára összpontosított a Vhutemaszban tanítványával közösen tervezett munkájában.

 

Tanulságos – a két tárgyat életre hívó két világot jól jellemzi – az utóéletük. Míg Tatlin széke műhelykísérlet maradt, soha nem lett belőle ipari termék, Breuer csőszéke egész sor kortársát inspirálta a gondolat továbbfejlesztésére. Így nyomában előbb Mart Stam, majd Mies van der Rohe tervezett – ugyancsak acélból – rugalmas, illetve önhordó ülőbútort, amelyet a Thonet cég gyártott. Bár – Breuer székéhez képest – lendületes, már-már organikus megoldásra jutottak, Tatlin briliáns formájával egyik sem vetekedhet, de a konzolos szék eszméje végül is az ő munkáikban valósult meg és nyert teret a mindennapi használatban.