Portré
Borz Kováts Sándor
A magyar bútor mesterei

Rövid élet (1940-1973) és ebből adódóan alig egy évtizedes pálya adatott a kádári konszolidáció korának alighanem legnagyobb tehetségű belsőépítészének. De tevékenysége révén így is helye van a magyar dizájn és azon belül a hazai bútortervezők panteonjában.

Kováts Sándor 1964-ben szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán. Ezt követően Szegedre került, ahol a Csongrád Megyei Tervezőirodában dolgozott, de 1966-tól már ismét az alma materben találjuk. Az ambiciózus fiatalembert, aki diplomamunkájával is felhívta magára a figyelmet, a nem sokkal korábban kinevezett rektor, Pogány Frigyes hívta vissza tanítani. Aligha túlzás azt mondani, hogy a nagy műveltségű és széles látókörű építészettörténész, akinek könyveit mind a mai napig forgatják a külföld nagyvárosainak műemlékeire kíváncsi olvasók, szellemi szövetségest látott a mindenki által csak Borznak ismert tehetséges fiatal alkotóban. Pogány – a Bauhaus programjára hivatkozva – a gazdasággal szoros kapcsolatot tartó ipari művészeti iskolává kívánta átalakítani az intézményt, s e törekvése megvalósításában nyilvánvalóan társra számíthatott a tanársegédben. Diplomázóként ugyanis Borz Kováts Sándor egy ideális iparművészeti főiskola épületterve kapcsán egyszersmind az élettel – az ipari és a társadalmi környezettel egyaránt – szoros kapcsolatot tartó korszerű képzési formára is javaslatot tett.
Budapestre visszakerülve, oktatóként végre hozzáláthatott elképzeléseinek valóra váltásához. Ahogy egy korabeli kéziratos önéletrajzából tudjuk, egyszerűségével, természetességével és kombinálhatóságával elsősorban a skandináv, azon belül a finn és a dán dizájn volt számára példa. De szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a kortárs magyar tárgykultúra produkciójából növendékei számára nem – vagy alig – tud követendő mintaként hasonló szellemiségű darabokat felmutatni. Nem utolsósorban ezért kezdett el dizájnnal foglalkozni. Ahogy annak idején beszámolt róla: „Hogy oktatói munkámnak némi hitelt szerezzek és egyáltalán: mert érdekelt, használati tárgyak tervezésével kezdtem foglalkozni, elsősorban egy nagy bútorgyárunk számára, tekintve, hogy abban az időben gyakorlatilag semmiféle tervezői, illetve kutatómunka nem folyt a Főiskolán belül a tanárok körében.”
Először lámpák tervezésébe fogott, amelyek azt bizonyítják, hogy kellő elszántsággal kisipari keretek között is konkurálni lehet minőségben a nagyiparral. A Toboz és a Vargánya olyan sikeresnek bizonyult, hogy évekig forgalmazta őket az Iparművészeti Vállalat. Ebben nem pusztán a látvány: a puritán formavilágot is átható organikus vonalvezetés játszott szerepet; legalább ilyen fontos része volt e termékek korabeli népszerűségében annak, hogy e darabok a korszerű/divatos tárgyak fájó hiányára profi módon reagáltak. (Egyik méltatója szerint a Vargánya megelőzte az olasz Driade cég nevezetes Nesso asztali lámpáját, amely a korszak ikonjának számít.) Borz egyszerű felépítésű és családba rendezhető konstrukciókat alkotott, amelyek kivitelezésében gépészmérnök végzettségű és a háború utáni években még sikeres vállalkozóként tevékenykedő édesapja segített, fémnyomó és dukkózó kisiparosok közreműködésével.
A világítótesteket bútorok követték. Abban az időben – a hatvanas évek második felében járunk – a hazai bútorgyárak még az elemes szekrényfalakkal is csak kísérleteztek; a BUBIV majd a hetvenes évektől kezdi meg ezek sorozatgyártását. Nagy fogadókészségre tehát a dizájn nemzetközi trendjeire figyelő és azokhoz kapcsolódni képes művész nem számíthatott, s a csoda nem is következett be. Munkái – a lámpákkal ellentétben – prototípusok maradnak. Először olyan csőbútort – görgős karosszéket és asztalt – tervezett, amely néhány elemből akár otthon is összeszerelhető, miként azt egy kiállításon ő maga demonstrálta. Messzebbre sajnos nem jutott, gyártóra végül nem akadt. Néhány modell készült el csupán, amelyek közül kettő jelenleg restaurálásra várva az Iparművészeti Múzeum raktárában porosodik. Ezt követően Borz a műanyag felé fordul, amely a második világháborút követően a dizájnban általában is, a bútortervezésben pedig kitüntetett jelentőséget kap. Nálunk azonban nagyvállalat egyáltalán nem foglalkozott vele, így egy főváros közeli szövetkezet műhelyében készíti el üvegszálas (a hajóépítésben használatos) technológiával azt a piros karosszéket 1970 táján, amelyben egy teljesen egyedi – minden korabeli típustól különböző – formában összegeződnek a skandináv ülőbútorok és a lámpák révén megtapasztalt olasz dizájn vívmányai. Miután 1970-ben kiállításon (a belsőépítészek országos seregszemléjén) is bemutatja, a szakma azonnal felismeri egyediségét, megvásárolják, így kerül mai tulajdonosához, az Iparművészeti Múzeumba. De jelentőségét – hogy tudniillik Borz anélkül kapcsolódott e munkájával a nemzetközi trendekhez, hogy valamely létező darab nyomába eredt volna – csak ma látjuk igazán, a négy évtizedes történelmi távlat birtokában.
Ha egy alkotó gondolataival előbbre jár, mint a gyártók, annak nehéz sors jut osztályrészül. Ez derül ki a folytatásból – az életéből még hátralévő bő két esztendő történéseiből is. Több bútorpályázaton indul, de flexibilis, többfunkciós elképzeléseit értetlenség fogadta. Kifogásolták azok vázlatszerűségét, holott a tervei éppen a lényegre koncentrálnak: nem artisztikus formákat szorgalmaztak, értelmes (helytakarékos, rugalmas, gazdaságos) konstrukciójukban rejlik az érdemük, ám ennek felismerése az utókorra maradt. Arról is nekünk kell számot adni, hogy törekvései nem voltak hiábavalók. Amit ma a formatervezés hivatalos intézményeként Design Terminalnak nevezünk, egy Tíz kísérlet című kiállítás az előzménye, s ennek 1972-ben Pohárnok Mihállyal együtt Borz Kováts Sándor volt a szellemi atyja.

Vadas József
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés