Portré
Kaesz Gyula
A magyar bútor mesterei

Szakkönyveink a tudomány fejlődése miatt gyorsan avulnak; ritkán készül belőlük új kiadás. De vannak kivételek. Ilyen – szabályt erősítő – kivétel az „Ismerjük meg a bútorstílusokat!”, amely a megjelenése óta eltelt fél évszázad során sem vesztett népszerűségéből. Az első kiadás 1962-ben látott napvilágot, ma a hatodiknál tartunk. Szerzője Kaesz (ejtsd: kész) Gyula.

E mű egy hosszú életút és gazdag alkotópálya végén született. De nem betetőzése a szerző művészi munkásságának. Azoknak az ismereteknek az összegezése, amelyekre sokoldalú és egyszersmind ritka igényes tevékenysége során tett szert. A Kossuth-díjas alkotó ugyanis a huszadik századi magyar építészet-iparművészet kiemelkedő egyénisége, aki maradandót alkotott a bútortervezés, a belsőépítészet és a grafika területén. Emellett kiemelkedő jelentőségű oktatói, illetve szakírói munkássága.
1897-ben született Angyalföldön. Az akkor még önálló településen édesapjának asztalos műhelye volt. A kisfiú, bár édesanyját négyéves korában elvesztette, vele született törékeny testalkata miatt különösen gondos nevelésben részesült. Apja a rajzolásban már korán kitűnő gyermeket nem csak a kétkezi mesterség alapfogásaira tanította meg, rendszeresen vitte múzeumba is. A polgárit követően az ifjú előbb az Iparrajziskolába (ez a mai képzőművészeti középiskola előde) került, innen pedig az Iparművészeti Iskolába vezetett útja. Györgyi Dénes növendékeként ott szerzett diplomát 1917-ben egy műteremház tervével, amelyet népies elemekkel gazdagított szecessziós törekvések éltetnek.
A pályakezdő Kaesz Gyula munkásságáról annyit tudunk bizonyosan, hogy évfolyamtársával, Kocsis Tivadarral közösen alapítanak műtermet, és sikeresen szerepelnek két építészeti pályázaton. Komolyabb feladatokat a világháború második felének ínséges időszakában illúzió volna feltételezni, de így is felfigyelnek tehetségére. Hamarosan (alighanem az 1919. május 1-jei utcai dekorációk készítése közben) megismerkedik és egy életre szóló barátságot köt a nála tizenhárom évvel idősebb és akkor már szakmai tekintélynek örvendő pályatársával, Kozma Lajossal.
Ez utóbbi tagja a Kós Károly nevéhez köthető progresszív építészkörnek. Ez az akkor Fiataloknak nevezett társaság Bartók és Kodály programjához hasonló elveket vallott. Arra törekedett, hogy a népi építészet és tárgyi világ legsajátosabb értékeire (a funkciót, az anyagszerűséget és a mindenkori technológiát érvényesítő formálásra) alapozva szabadítsa meg az akadémizmus több évszázados sablonjainak béklyóiba gabalyodott tervezőtevékenységet. Ez eleinte együtt járt a folklorisztikus elemek megjelenésével, de legtudatosabb képviselőinek munkái fokozatosan leegyszerűsödnek. Erről az átalakulásról vallanak Kaesz Gyulának a tízes-húszas évek fordulójáról fennmaradt rusztikus tervei, amelyek között egyre inkább a bútorok válnak dominánssá.
Ettől aligha függetlenül lesz 1919 őszén óraadó tanár az Iparművészeti Iskola belsőépítész szakosztályán. Ettől kezdve 1958-as nyugdíjazásáig folyamatosan oktat az intézményben, ahol az 1932/33-as tanévtől rendes (azaz egyetemi) tanár, a háború után főiskolai rangra emelt képzésben a belsőépítész tanszék vezetője, majd ugyanott igazgató. Bútortervező-nemzedékek sorát nevelte fel. Felkészültségéről, szuggesztív és emberséges személyiségéről legendák élnek a még ma is alkotó idősebb generációk emlékezetében.
De – a nem kis energiát és időt felemésztő tanítás mellett – maradandó életművet hozott létre saját művei révén is. Miközben mestere, Györgyi Dénes a húszas években az újraéledő eklektika felé fordul, a fiatal tanársegéd a maga útját járja. Előbb az akkoriban ugyancsak divatos barokknak a népi kultúrában továbbélő stíluselemei uralkodnak el munkáiban, majd mind jobban ésszerűsödnek a szerkezetei. Fokozatosan egyre konstruktívabbá válnak a bútorai. Nem pusztán stiláris átalakulásról van szó. Lényegesebb a szemléletváltás. Kaesz az elsők között ismeri fel, hogy „A régi exkluzivitás és a művészetnek a való élettől való elkülönböztetése ma komikus atavizmusok.” A gépet tekinti a tervező szövetségesének. (Utóbb ő lesz az, aki az industrial designer – az ipari formatervező – fogalmát meghonosítja a szakmai köztudatban.) Ennyiben hasonló utat jár be, mint a példakép és pályatárs Kozma Lajos, holott tőle is különbözik. Egyéniségétől távol állt a szélsőséges – hideg – modernizmus. Neki nem a Bauhaus szolgáltatott mintát mérnöki szigorúságával. A racionális (saját szóhasználatában: a használhatóságot szem előtt tartó) és mégis lakályos bécsi biedermeiert tekintette eszményének. Ily módon vált befogadóvá az art deco barátságos miliője előtt. Karosszékek, fotelok, kanapék mellett jó néhány lakást tervezett, illetve rendezett be ebben a felfogásban. Kellemes-méltóságos kialakításuk arra vall, hogy Kaesz Gyula a bútortervezést egyéniségünkhöz és lelkivilágunkhoz egyaránt igazodó otthonteremtésként értelmezte. Erről tanúskodik lakása is, amely egészen a közelmúltig megőrizte harmincas években nyert kialakítását.
Nem volna teljes a róla alkotott kép, ha legalább nem említenénk, hogy a két háború között plakátokat, bélyegeket, emblémákat, csomagolásokat is készített. A bútor címen pedig ma is sokat forgatott szakfolyóiratot szerkesztett. De, persze, alkotóként a bútor maradt fő műfaja. Ezzel kapcsolatos szellemi végrendelete is „a növekvő lakás”-ról, amelyet nem sokkal 1967-ben bekövetkezett halála előtt fogalmazott meg az utókor számára: „Arra törekszünk, hogy …az egyszer beszerzett alapberendezés darabjait a család létszámának, anyagi helyzetének és egyéb életkörülményeinek változásai szerint szükségessé váló további azonos jellegű egyedi darabokkal kiegészíthessük.”

Vadas József
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés