Portré
Josef Danhauser -
a biedermeier atyja

A biedermeier jellegzetesen közép-európai jelenség volt. A klasszicizmus megszelídült, polgári változata, amely a Habsburg Monarchiában jött létre. A bécsi kongresszust (1815) követően az osztrák főváros a mind gyorsabban fejlődő iparnak is egyik központja, ahol közel ezer asztalos tevékenykedett. Ezek nagyobb része – mintegy kétharmada – a céhes keretekkel szakítva, már önálló manufaktúrát működtetett. Közülük az egyik legismertebb és talán legjelentősebb, a stílusnak is egyúttal vezető egyénisége volt: Danhauser.
Josef Ulrich Danhauser 1780-ban született, és fiatalon szobrászatot tanult a bécsi akadémián. Ebben az időben már nem ritka, hogy az asztalosműhelyeket nem szakmabeliek vezetik, aminek a magyarázata abban rejlik, hogy a hagyományos kézműves módszereket a gyári termelés és a nagybani forgalmazás korábbitól eltérő formái váltják fel. Danhauser esetében azonban másról is kell beszélnünk. A szobrászat korábban sem tekinthető idegennek a bútorkészítéstől, hiszen a barokk korban a faragott díszek, utóbb a tárgyakat díszítő fémveretek és a többnyire aranyozott bronzplasztikák készítői szintén ötvösök vagy szobrászok voltak.
Danhauser ekként – bronzvereteket helyettesítő faragott díszítmények készítésével kezdte a pályáját 1804-ben, amikor megalapította aranyozó, ezüst- és bronzöntő műhelyét. Megértette az idők szavát; vállalkozó szellemű művészként gyorsan tudatára ébredt annak, hogy a létszámában és társadalmi pozíciójában egyaránt erőteljesen gyarapodó polgári közönség nívós holmikat igényel – számukra is elérhető áron és olyan mennyiségben, amely már egyfajta sorozatgyártást tesz szükségessé. Nem utolsósorban ennek a követelménynek a felismeréseképp szakított a bronzutánzatokkal, s kezdett a luxusvereteknél lényegesen olcsóbb, ugyanakkor könnyen és szépen produkálható papírmasé díszítmények készítésébe. Mindez azonban csak a kezdete a szemléleti érlelődésnek. Vállalkozásában mindvégig az asztalosság maradt a domináns, emellett – miként Chippendale óta Angliában a hasonló cégek – függönyt, szőnyeget, kárpitos anyagokat, órákat, később üvegeket is forgalmazott. Jól érzékelte a publikum érdeklődésében bekövetkezett változást. A tizenkilencedik század derekán immár nem építészek tervezik az enteriőröket; a leendő lakók – elsősorban az asszonyok – maguk alakítják ki otthonuk miliőjét. Olyan üzletekben vásárolva, ahol a lakáskultúra minden fontosabb eszköze-kelléke beszerezhető volt. Minthogy Danhauser az elsők között ismerte fel ezt a szükségletet, az 1818-tól már „Mindenfajta lakberendezési tárgyakat készítő vállalata” gyorsan gyarapodott. 1807-ben nyolcvan, hamarosan pedig százharminc munkást foglalkoztatott.
Bútorból is gazdag volt a választéka: szekrények, pillérkomódok, asztalok, kanapék, padok, székek, imazsámolyok, bidék, kottaállványok és lámpák kerültek ki üzeméből. Csak székből vagy másfélszáz változat készült, s nem akármilyenek. Ahogy korábban a díszítményeket, a tízes évek derekától a szerkezeteket is elegáns módon egyszerűsítette. Világos konstrukciójú tárgyai ívelő-lágy formáik révén a klasszikus motívumok varázsát árasztják. A drága importfák (egzóták) helyett inkább a kontinentális gyümölcsfákat részesítette előnyben. Felfedezte az anyag természetes (natúr) szépségét, bútorai ezért világosak. Ugyanakkor maximálisan törekedett a használhatóságra. A biedermeier neki köszönheti a kényelmes – karcsú lábain biztosan álló, legyező háttámlájával a testnek erős támasztékot nyújtó – székeket, amelyek ülőfelületére decens kárpitozás került. Miközben tartózkodott a hivalkodástól, arra törekedett, hogy szemünknek izgalmas látványt adjon, s ezzel az otthonosság érzetét keltse. Nyomtatott katalógusa neki még nem volt (az majd Thonet újdonsága lesz), de a színes látványterveket, amelyekből vagy két és félezer fennmaradt, típusok szerint csoportosítva tárolták. Így a vevők azok alapján dönthettek róla, hogy melyik darabot vagy annak melyik változatát rendelik meg.
Josef Danhauser nem csak a polgárság körében volt népszerű. A biedermeier – fent említett erényeivel – meghódította az arisztokráciát is. A császár Danhauserrel rendeztette be a trónörökös lakhelyéül szolgáló Albertinát, ahol ma az egész világon ismert rangos múzeum működik. A királyi család Bécs környéki nyári rezidenciájául szolgáló laxenburgi kastélyban Zsófia főhercegnő lakosztályába ugyancsak az ő bútorai kerültek. Közülük a legnevezetesebb az az ellipszis alakú kecses női íróasztal, amelynek lábait hengeres oszlopok alkotják. (Egy hasonló típussal a budapesti Iparművészeti Múzeumban is találkozhatunk.) Nem kevésbé eredeti konstrukció az ugyancsak az ő nevéhez köthető sokfiókos pillérkomód, amelynek fő jellegzetessége S alakban ívelő homlokfala. Plasztikai szépségük egyértelműen jelzi alkotójuk hajdani szobrász voltát.
Nem csoda hát, ha cégét Bécsen kívül is jól ismerték: termékei az egész német nyelvterületen megtalálhatók. Magyarországon is volt lerakata: Pesten, a belvárosban, ahol számos termékét forgalmazták. Talán innen került a pannonhalmi apátságba látványos kanapéja. 1829-ben bekövetkezett halála után fia – a festő Josef Danhauser – még egy ideig tovább vezette a vállalatot, de energiáját mindinkább a piktúra kötötte le, így aztán 1838-ban az üzlet megszűnt. Szerepe volt benne annak is, hogy a biedermeier addigra már elvesztette vonzerejét; a század derekától a neobarokk és a neoreneszánsz vált az ízlésben uralkodóvá.
A stílus negatív megítélése azonban átmenetinek bizonyult. Vonzó egyszerűségét, konstruktivitásának erényeit felfedezte a modernizmus, amely részben előfutárát látta benne; részben tanulságokat is merített tevékenységéből. Egyszerűségében is fantáziadús bútoraival Danhauser ma a követendő utat példázza – a hamis végletek: a lapos puritanizmus és a felesleges cicomázás ellenében.

Vadas József
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés