Portré
David Roentgen -
A mechanikus bútor atyja

Napjaink bútorcsodái nem egyszerűen látványosak vagy kényelmesek. Arra is képesek, hogy egy kezelőgomb megnyomásával használója a háttámlát megdönthesse, a lábzsámolyt az ülés alól elővarázsolja vagy a kanapéba épített CD-lejátszót működésbe hozza. Az ezeket bevezető első bútormechanikák még a 18. századból származnak és egy német mester műhelyéhez kötődnek.
A reneszánsz koráig Itália viszi a vezető szerepet a berendező-művészetben is. A barokk korában zárkózik fel mellé előbb Franciaország, majd Anglia. A 18. században pedig egyre jelentősebb szerepet játszanak a lakáskultúra formálásában a német mesterek. Közülük is kiemelkedik David Roentgen. Önálló stílust ő sem teremtett; formavilágára mindenekelőtt a kortárs francia ízlés hatott. Elmés megoldásaival ugyanakkor úgy szerzett dicsőséget hazájának, hogy beírta nevét a bútor történetébe.
Mint annyi elődje és kortársa, szintén a szülői házban ismerkedett meg az asztalos mesterség első fogásaival. 1747-ben mindössze tizennégy éves, de már a család Koblenz közeli neuwiedi műhelyében dolgozik. Még mindig fiatal ember, amikor 1768-ban átveszi a cég vezetését. Addigra nem csupán a szakma fortélyait sajátítja el, egyszersmind azt az örökséget is magáévá teszi, amire a vállalkozásukat megalapító édesapja tett szert.
Abraham Roentgen, ahogy a ránk maradt dokumentumok sejtetni engedik, nyugtalan szellemű ember volt. Metszőként, marketéria-mesterként, illetve mechanikusként először Hollandiában, majd Angliában próbált szerencsét. Eközben ismerkedett meg az ezerhatszázas évek végén kibontakozó pietizmussal, amely a protestantizmus megreformálásaképp egyszerű és kegyes vallásgyakorlást hirdetett. Ennek hatására úgy határozott, hogy misszionáriusként Amerikába megy. Ez a terve meghiúsult, mivel az óceánon hajótörést szenvedett, közben azonban kapcsolatba került Alexander von Wied herceggel, aki lehetővé tette, hogy birtokán letelepedve műhelyt alapítson.
Az ifjú David Roentgen ily módon nem csupán a már tanulmányai idején is sikeresen működő és széles ügyfélkörrel rendelkező üzletet örökölte meg apjától, hanem szellemiekben is kapott útravalót. Tiszta és puritán erkölcsre alapozó értékrendet, amely nyilvánvalóan a műbútorasztalos mindennapos munkáját is áthatotta. Emellett nem feledkezhetünk meg a mechanika iránti fogékonyságról sem, amely igazából az ő vezetése alatt nyer jelentőséget a neuwiedi műhelyben. E célból társult Peter Kinzing fémművessel és harangöntővel, aki a későbbiekben a bútorokba épített órákat és a különféle mechanikai szerkezeteket készítette a számára.
A hatvanas évek végén, a hetvenes évtized elején készült bútorai – mint a korabeli német darabok többsége – kissé nehézkes, látványukkal is súlyos hatást kelő darabok, amelyeknek a rokokó szellemében gazdag és nem ritkán illuzionisztikus intarziadíszítéssel igyekeztek optikailag könnyed formát adni. Roentgen üzletemberként apjánál lényegesen mozgékonyabbnak és ebből fakadóan eredményesebbnek bizonyult, a döntő lépés a pályája további alakulására nézve mégis az volt, hogy 1774-ben Párizsba utazott. Öt évet tölt ezt követően a francia fővárosban, ahol aktívan dolgozó mesterként mindazt elsajátítja, amiben ez a város a szakmájában már akkor is az élen járt.
Kevés azt mondani, hogy a divatot diktáló cégektől és mesterektől tanult; ennél lényegesebb változás ment végbe felfogásában a hetvenes évtized derekán. Értő alkotóként teszi magáévá az új stílust, a hódító útjára induló klasszicizmust, amelynek Párizs volt az egyik nagy központja. (A másik London.) A berendező-művészetben is a korábbihoz képest jóval egyszerűbb és racionálisabb formai eszköztár vált ekkor meghatározó irányzattá. Noha az ízlésváltás mögött a forradalomra készülő polgári rend térnyerése húzódik meg, a fő megrendelők továbbra is az udvarok és az arisztokraták, illetve az ő előkelő miliőjüket megirigylő és utánzó újgazdagok.
Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy amikor öt év tapasztalataival a tarsolyában Roentgen visszatér Neuwiedbe, elképesztő fellendülés veszi kezdetét. Műhelye fénykorában ekkoriban mintegy száz embert foglalkoztat. Lerakatot létesít Párizsban, hamarosan felveszik a párizsi ebenisták céhébe. 1779 és 1789 között egyedül a francia udvarnak egymillió livre értékben szállít bútorokat. Tevékenységének megkoronázása mintegy, hogy 1785-ben elnyeri a király és a királyné műbútorasztalosa címet. Ugyanakkor a francia divatra figyelő orosz cár is jelentkezik megrendelőként: 1783-ban Nagy Katalin számára először egy szekretert készít; a következő években négyszer látogat Szentpétervárra. Így kerülnek a palotába azok a darabok, amelyek ma az Ermitázsban láthatók. Saját hazája sem fukarkodik az elismeréssel: 1791-ben a porosz Frigyes Vilmos udvari szállítójává nevezi ki.
A klasszicizmusban megnyilvánuló új ízlést első kézből ismerte; sikerének másik – alighanem döntő – komponense mégis az, hogy képes volt magas megrendelőinek igényeit gyorsan és magas minőségben kivitelezett bútorokkal kielégíteni. A korábbinál zártabb és fegyelmezettebb, egyenes kontúrjaival, szigorú tömegeivel ünnepélyességet árasztó emelkedett formavilágot készen kapta, ezen lényegében nem változtatott. Német alapossággal dolgozott, vagyis a klasszicizmus hűvös eleganciáját a kivitelezésben tökéletes műgonddal párosította. (Tudatában lehetett munkái e mérték- és távolságtartó jellegének, alighanem ezért nevezte magát angol mesternek.) De volt két saját leleménye is, amelynek szintén nem kis része van vállalkozásának felvirágzásában. Számos bútorát látta el ügyes mechanikai szerkezetekkel (titkos zárakkal vagy például asztallap alá rejtett olvasópulttal, ami a nagyméretű könyvek tartására szolgál); és ő volt az első, aki felfedezte az elemes gyártás és a hozzá kapcsolódó helyszíni összeállítás előnyét. Így ugyanis sokkal egyszerűbb a szállítás: több darab fér a kocsira és kisebb útközben a sérülés veszélye. Európa csaknem minden országába eljutottak munkái; a budapesti Iparművészeti Múzeum is őrzi egy írószekreterjét.
A francia forradalom megtörte ezt a fényes karriert; párizsi üzletét felszámolták, bútorait elárverezték. Az európai politikai helyzetben korábbi státusát többé nem nyerte vissza. Egy wiesbadeni utazás során, 1807-ben halt meg.

Vadas József
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés