Portré
Vogel Sebestyén -
Egy empire „bútorgyárnok”

Voit Pál 1941-ben publikált nevezetes könyve, a Régi magyar otthonok jó néhány empire stílusú reprezentatív kastélybelsőt közöl. Ezek létét a kiváló művészettörténész azzal magyarázza, hogy a napóleoni háborúk idején a gabona és a gyapjú magas árának köszönhetően a nemességből sokan – mai kifejezéssel – extraprofitra tettek szert. Ezt a jövedelmet pedig a kor divatjához igazodó luxusberendezésre fordították. Fellendült a hazai asztalosipar, amelynek vezető egyénisége a 19. század elején Vogel Sebestyén volt.

A 18-19. század fordulóján a gazdaság szerkezetében – Nyugat-Európában – nagy átalakulás veszi kezdetét. Az ipari forradalom velejárójaként a céhes keretek fokozatosan fellazulnak, illetve megszűnnek. Nálunk ez a folyamat csak mintegy száz év múltán követi a fejlett ipari államokat, de már ebben az időben is akadnak olyan vállalkozások, amelyek tulajdonosai hátráltatónak érzik a középkori munkamódszereket. Közülük is az egyik jellegzetes egyéniség az a Vogel Sebestyén, akit a magyar klasszicizmus vezető műbútorasztalosaként tartunk számon.
Zlinszkyné Sternegg Máriának köszönhetjük, hogy életútját és pályáját ma már többé-kevésbé jól ismerjük. Kutatásaiból tudjuk, hogy Vogel Sebestyén Antal valamikor az ezerhétszázhetvenes évek végén született Pesten. Apja – Vogelerként – valószínűleg Szászországból ide került asztalos volt, aki 1775-ben szerezte meg a pesti polgárjogot, de fiatalon meghalt. Édesanyja ekkor, a kor szokásának megfelelően, segédjükhöz, Kerner Antalhoz megy feleségül, akit 1786-ban vesznek fel a mesterek, azt követően a polgárok közé. Az érdekes azonban az, hogy bár Vogel Sebestyén ebben a rangos műhelyben nő fel, szűkösnek érzi annak lehetőségeit. Vándorlása idején – az ezernyolcszázas évek elején Bécsben találjuk – ébred rá arra, hogy a bontakozó gyári (manufakturális) termelési módszerek és feltételek lényegesen nagyobb perspektívával bírnak. Így már 1802-ben azt kéri a várostól, minősítsék üzemét gyárnak.
Kérvényét ekkor még elutasítják (az illetékesek alighanem arra gondolnak, csak a mestervizsgától szeretne szabadulni), de miután 1804-ben sikeresen elkészíti mesterremekét (ez egy kis női íróasztal), és újból privilégiumért folyamodik, megkapja az engedélyt. Érdemes idézni érvelését, amely szerint „szeretnék megszabadulni a céhbeli visszaélésektől, melyek az asztaloscéh szokásaiban és mesteri rendtartásában gyökereznek”. Arra következtethetünk szavaiból, hogy a kötöttségek és a meggyökeresedett módszerek miatt lázad. Ugyanakkor tevékenységében a gyári termelésre emlékeztető eljárásokat vezetett be. Okkal nevezte magát ma már kissé régiesen hangzó szóhasználattal az „első magyar bútorgyárnoknak.”
Az 1806-tól „Kerner & Vogel priv. Mobilien Fabrikanten in Pest” néven működő céget akkori értelemben modern vállalatként szervezi meg. Ha nem is sorozatgyártásra, de üzemi előállításra – nagy munkák, illetve tételek készítésére – rendezkedik be a Dohány utcában. A belvárosban, a későbbi Angol Királynő Szálloda helyén nyit üzletet, de lerakatot létesít több vidéki központban is: Debrecenben, Temesvárott, Nagyváradon, Szegeden és Kassán.
Hogy pontosan kiknek dolgozott az első magyar bútorgyáros, arról kevés információval rendelkezünk. Hétköznapi polgár – szappanfőző vagy halászmester – is szerepel megrendelői között, de persze az igazán jelentős munkák alighanem kastélyok és városi paloták számára készültek. S néhány kiemelkedő együttesről is van tudomásunk. Ennek tekinthető a Pesti Német Színház (ma: a Vörösmarty tér) berendezése a tízes évekből, a Széchenyi alapította Dorottya utcai Nemzeti Kaszinó több enteriőrje 1827-ben, a mai Vígadó épülete helyén 1849-ig állt Redoute több helyiségének kialakítása a harmincas évtized elején. Ezek sajnos elpusztultak, ma is láthatók ellenben a Debreceni Nagytemplom belső terének tízes-húszas évekből származó famunkái.
Ugyancsak fennmaradt (múzeumi gyűjteményekbe került) több olyan bútora, amelyek egykor módosabb polgárok vagy arisztokraták otthonait díszíthették. Ezek alapján tervezői szemléletéről és művészetének kvalitásáról is fogalmat alkothatunk. Egyértelmű, hogy korai munkáira még elsősorban a biedermeier viszonylag puritán előadásmódja a jellemző, bár kétségtelen, hogy már abban a periódusában is különleges formákkal és gazdag díszítményekkel él. A későbbiekben egyértelműen az empire hatása alatt dolgozik. A fát többnyire feketére pácolja és a napóleoni korszak jellegzetes motívumaival (oroszlán, szfinx, szirén stb.) látja el, s e faragásokat általában aranyozza is. Részben ilyen típusú reprezentatív bútorokkal – jobban mondva ezek replikáival (a Nagytétényi Kastélymúzeumban látható darabok hű másolataival) – rendezték be pár éve az akkor felújított Sándor-palota empire termeit. Ebben a stílusos környezetben jól látható, hogy igazi mestere volt korának. Gyönyörűen dolgozott. De megbecsülték őt már a maga idején is; elismertségét egyértelműen jelzi, hogy I. Ferenc halálakor Vogel Sebestyén készíti a Nemzeti Múzeum leendő építészével, Pollack Mihállyal együtt a castrum dolorist (ünnepélyes ravatal). Két évvel később ő is befejezi földi pályafutását.

Vadas József
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés