Portré
Georges Jacob
Az ülőbútor klasszikusa

A tizenkilencedik század elején Párizsban mintegy tízezer asztalos tevékenykedett. Ez az óriási szám nem magyarázható a luxusipar és benne, a lakberendezésben már akkor is divatot diktáló francia művészek különleges súlyával, amelynek az abszolutizmus idején kiteljesedő udvari megrendelések adták a bázisát. Nem csak XIV., XV. és XVI. Lajos idején jutottak jelentős munkákhoz; a francia királyokkal-arisztokratákkal versengeni kívánó polgári elit úgyszintén elhalmozta őket megbízásokkal.
A francia fővárosban számos nagyszerű mester tevékenykedett a klasszicizmus idején, azaz a tizennyolcadik század derekától az 1815-ös bécsi kongresszusig tartó időszakban. Többek között Jean-Henri Riesener, aki a Boulle műhelyében nevelkedett Oeben tanítványa volt. Ugyancsak Oebennél tanult Jean-Francois Leleu, aki részt vett a Bourbon-palota berendezésében. Említést érdemel Louis Delanois is, aki a székek lábait dór oszlophoz hasonlóan vájatolta; stílusa ily módon átmenetet képez a rokokóból a klasszicizmusba. Szintén a szakma krémjéhez tartozott André-Jacob Roubo, aki hatalmas albumaiban szemléletes rajzokkal kísért egzakt műszaki leírások révén foglalta össze az asztalosmesterség legkülönfélébb ágainak tudnivalóit. Mind közül kiemelkednek azonban a tizenkilencedik század végéig jelentős tevékenységet folytató Jacob család tagjai.
A dinasztia alapját Georges Jacob vetette meg. Minthogy élete a történelem fordulatos időszakára esett, munkássága jól szemlélteti a klasszicista bútorművészet alakulását. 1739-ben született a burgundiai Chényben, egy parasztcsalád fiaként. Tizenhat éves korában elhagyta szülővárosát és Párizsba ment, ahol a már említett Louis Delanois-hoz állt be tanulónak. (Az ő műhelyéből kerültek ki XV. Lajos kegyencnőjének, Madame du Barry louvecienne-i kastélyának bútorai.) 1765-ben tett mestervizsgát, majd saját műhelyt alapított.
Korai munkái még mesterének hatását mutatják, de hamarosan kialakította saját formavilágát, amellyel a klasszicizmus egyik első és egyben legrangosabb képviselője lett. Munkáiban a korábban íves formák és kontúrok kiegyenesednek, a bútorok tömege egzakt mértani formákba rendeződik, s a megelőző időszak zsúfoltságát visszafogott dekoráció váltja fel, amelyben az antik elemek válnak dominánssá.
A székek egyenes lábainak antik minta szerint kannelurákkal való díszítését mesterétől veszi át, az már azonban az ő leleménye, hogy a lábak alsó végére kis gömböt helyez. A szerkezeti darabokat – az alsó párkányt és az első lábakat – oly módon építi össze, hogy az elemek találkozásának felületén stilizált virágokat (margaréta, rózsa) helyezhessen el. A hátsó lábakat a stabilitás kedvéért szablyaszerűen ívelőre faragja. Ezek mintegy a Louis-seize, azaz a XVI. Lajos-stílus jellemzői. A legfőbb újdonság mégis magában az anyaghasználatban rejlik: ő az első műbútorasztalos, aki mahagóniból készíti ülőbútorainak konstrukcióját is, ami munkáinak könnyed megjelenést biztosít. Ugyancsak nála találkozunk először – legalábbis Franciaországban – áttört háttámlával, amelyre alighanem a kortárs angol bútorművészet (Sheraton, Hepplewhite) példái inspirálták. Noha székspecialista volt, a korabeli céhes szabályok szigorú előírásait megszegve, a hetvenes évtizedben ágyak, olykor asztalok is kerültek ki műhelyéből. Olyan nagy volt a tekintélye és az elismertsége, hogy éppenséggel őt kérték fel az udvari szórakozásokat szolgáló bútorok elkészítésére. Híre határokon túl terjedt: a későbbi angol király, IV. György, a svéd uralkodó, III. Gusztáv megbízására is dolgozott. Már a forradalom előtti korszak, az ancien régime periódusában készült darabjain felbukkan több olyan motívum (ilyen a sisak vagy a bútor szélein elhelyezkedő oszlop), amelyek majd a napóleoni stílus, az empire jellegzetességei lesznek. A Marie Antoinette-nek Versailles-ban látható székein etruszk és részben egyiptomi elemek bukkannak fel. A Fontainebleau-ba szánt fotelján szfinxszel és delfinfejjel találkozunk. Majd nemsokára újabb empire díszítőelemek jelennek meg munkáin: kecskeláb meg griff, sas, oroszlán.
Sok kollégájával ellentétben, az 1789-es forradalmat követő zavaros időkben sem hagyott fel a munkával, noha kastélydúlások közepette állami megrendelésre (már és még) nem számíthatott. Ez nem utolsósorban az egyre nagyobb rangra emelkedő festő barátjának, Jacques-Louis Davidnak köszönhető. Antikizáló bútorok sorát készítette az ő tervei alapján. A kor legnagyobb műbútorasztalosának és legjelentősebb festőjének együttműködése több volt, mint emberi kapcsolatuk folyománya. Életútjuk szinte párhuzamosan haladt, hiszen mindkettőjük munkássága XVI. Lajos uralkodásának idején bontakozott ki és vált követendő mintává a születő új világ számára. A folytatás is ennek megfelelően igen hasonló. Ahogy David az 1804-ben császárrá koronázott Napóleon udvari festője, úgy lesz Georges Jacob is az általa életre hívott ízlés és stílus, az empire aktív művelője. Ekként kivitelezi a Tuilériákban berendezkedő Konvent számára a bontakozó empire két szellemi atyja, a Charles Percier és Pierre Fontaine által tervezett bútorokat. 1796-ban ő maga visszavonul, de szemét 1814-ben bekövetkezett haláláig rajta tartja a két fiára testált műhelyen, akik apjuk szellemiségét követve viszik tovább a vállalkozást. Olyannyira hogy az első konzul lakosztályát apjukkal együtt alakítják ki. Utóbb egymás után kapják a napóleoni megrendeléseket: Compiègne-ben, Saint-Cloud-ban, Fontainebleau-ban a császári lakosztályokat ők rendezik be. Azok fényéről itt közölt kései munkái alapján alkothatunk képet.

Vadas József
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés