A polgári életforma radikális változásokat hozott abban, amit ma lakáskultúrának nevezünk. Minthogy a polgári fejlődésben a nagyhatalmak közül Anglia járt az élen, a szigetországban születtek meg a napjainkban is használatos mindennapi bútorok első típusai a XVIII. század második felében. Az angol bútorművészet nagy hulláma ez, amelyet Hepplewhite, Sheraton, Shearer munkássága fémjelez. Közülük is kiemelkedik e nagy nemzedéket mintegy bevezető mester, akit a világon a legjobban ismernek: Thomas Chippendale.

Ács fiaként a York grófságbeli Otley-ban született 1718-ban. Életéről viszonylag keveset tudunk; csupán valószínűsíthető, hogy – a kor szokása szerint – apja műhelyében sajátította el az asztalos mesterség alapjait. Még fiatal fiúként Londonba ment tanulni és dolgozni. A főváros Martin’s Lane-nek nevezett kézműves negyedében élt; festők, metszők, szobrászok, műbútorasztalosok mellett itt működtette a kor talán legjelentősebb angol festője és rézmetszője, William Hogarth is 1734-ben alapított iskoláját. Nincs adat arról, hogy az ifjú Chippendale látogatta volna ezt a magánakadémiának tekinthető intézményt, csupán arról tesznek említést a dokumentumok, hogy jó néhány itt tanuló diákot ismert és kapcsolatban állt velük. Ennek pedig azért van – lehetett szellemi fejlődésére – jelentősége, mert Hogarth azok közé a művészek közé tartozott, akik a legkorábban ismerték fel a barokkot felváltó rokokónak a korábbitól merőben különböző szemléletét. Az udvari pompa reprezentatív stílusa helyébe a tizennyolcadik század derekán olyan gondolkodásmód lépett, amely mind a Franciaországban még erős pozíciókkal rendelkező arisztokrácia, mind az Angliában már domináns polgárság körében a mindennapi életre – annak élvezetére, kellemesebbé tételére, Hogarth rézkarcaiban emellett taszító-felháborító problémáira – irányította a figyelmet. S Chippendale tevékenysége elválaszthatatlan ettől a fordulattól.
Az életrajzi adatok később sem bővelkednek. 1748-ban megnősült, feleségétől az évek során tizenegy gyereke született. A házasság már biztos egzisztenciáról – alighanem önálló műhelyről és sikeres asztalosságról – tanúskodik, s valóban: öt évvel később James Rannie-val közös és a bútorkészítésnél átfogóbb – lakberendezési – vállalkozást alapít. Hogy ekkor már komoly szakmai múlt áll mögötte, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1754-ben megjelenik ma már klasszikusnak számító kiadványa, a Gentleman and Cabinet-Maker’s Director, azaz az urak és műbútorasztalosok kalauza. A könyv, amelynek rézmetszetes ábráit Matthias Darly készítette, rendkívüli sikert aratott. Nincs mit csodálkozni rajta: a kor szinte valamennyi ismert bútortípusát felvonultatja: néhány újdonság Chippendale terve (ezt a szignókról tudjuk), a többi számos, azóta is gyártott és így divatosból klasszikussá vált forma.
Mi volt – miben rejlik ma is – Chippendale varázsa? Ha csak a látványt nézzük, könnyű a válasz: székeinek virtuóz elevenségében. Ebben egyaránt szerepe van az angol identitásban mind inkább tudatosuló gótikus hagyománynak és a távoli tájakról – Kínából, Japánból – akkoriban érkezett egzotikus elemeknek, amelyek szellemes és egyéni kombinációiban a döntő katalizátor (a tervező tehetségén túl) a rokokó könnyedséget privilegizáló felfogása. A faragott háttámlájú szék, mint bútortípus, meghonosításában egy francia hugenotta mester, Daniel Marot szerzett döntő érdemeket; Párizsból előbb Németalföldre menekült, majd György királlyal érkezett Angliába. Nevéhez fűződik az első mintakönyv (1702-ben jelent meg). Az ő darabjait még a barokk szertelen ornamenskultusza éltette; az áttört faragások szinte a teljes háttámlát elborították. Chippendale a szinte összefüggő burjánzást jelentősen fellazította, a konstrukciót pedig – a lábakat például – megfegyelmezte. Az előbbiben a keleti motívumok, a másikban a szerkezetet hangsúlyozó gótika tanulságai segítették. De, kézművesipari tevékenységről lévén szó, nem feledkezhetünk meg az anyagról sem: a diót ekkoriban felváltó mahagóniról. Szilárságával és egyszersmind faraghatóságával ez tette lehetővé annak a levegős és mégis cizellált széktípusnak a létrejöttét, amely azóta is tervezője nevét viseli.
Akkoriban a gyártók még nem jelölték a bútorokat, így bizonyosan Chippendale műhelyéből származó darabot viszonylag keveset ismerünk. Olyan együttesekhez tartoznak, amelyek hitelességét szállítócédulák tanúsítják. Annál több a Chippendale mintalapjainak stílusában készült korabeli munka (ilyenekből több mint fél tucatot őriz a mi Iparművészeti Múzeumunk), nem is szólva a mindmáig folyamatosan születő újabb és újabb változatokról. Alkotójuk ugyanis nem maradt pusztán történeti jelentőségű figurája a bútor múltjának; az angolszász országokban azóta is kultikus berendezési darab, amellyel sok más országban, nálunk is például Eszterházán mint érdekességgel találkozunk.
Szerepe és jelentősége nagyobb, mint amiről bútorai árulkodnak. A tervezőt ugyanis már a pálya derekán a vállalkozó váltotta fel, akinek műhelyében félszáz ember dolgozott. S nem kizárólag bútorokat, hanem mindenféle egyéb lakásfelszerelési cikket – köztük sok import árut – forgalmazott: szőnyegeket, tapétát, stukkódíszeket, bútorkárpitokat. 1771-ben új partnerrel (Thomas Haig) társult, aki Chippendale halála (1779) után a mester fiával vitte tovább a céget, amely 1822-ig állt fenn.