Divat a retro. A közelmúlt – az ötvenes-hatvanas évek – nosztalgikus idézése. Olyan tárgyak (vagy inkább színek és formai megoldások) felelevenítése, ami a mai nemzedéknek merő újdonság, az éltesebb korúaknak csupa szép emlék. A művészetben – a tárgyak világában is – nem új jelenség a múltidézés. Az alkotók mindig vonzódtak a régiséghez, három nagy stílus azonban tudatosan élt is vele. Természetesen másért és másképp.

A reneszánsz mesterek gyökeres szakítást hirdettek (s valósítottak meg) a középkori eszményekkel. A gótikus vagy különösen a román emlékekkel nem sokat törődtek; a templomokat, ha útban voltak, átépítették, a szobrokat – gondoljunk csak a budavári leletre – szemétgödörbe hányták a freskókat –, még az isteni Giottóval sem tettek feltétlenül kivételt, levakarták, hogy helyet csináljanak az újnak. Egy kivétellel. Az antikvitást nem csupán magasztos ideálnak, hanem követendő példának is tekintették. A ránk maradt vagy a földből előkerült ókori emlékeket csodálták és másolták. Hosszú időre érvényes esztétikai normákat, sőt rendszereket alakítottak ki a tanulmányozásukból. Így jött létre az, amit akadémiának nevezünk. Ennek a vonzalomnak köszönhető a művészet sok más eleme is. Az apródíszes ornamentika, amely Néró palotájának festői díszeit mondhatja ihletőjének, groteszk néven ebben a korban került ki a Vatikánba, majd annak falairól a legkülönbözőbb iparművészeti tárgyakra. A hatalmas asztalok faragott lába éppen úgy római örökség, mint az esztergályozás a nálunk olasz lábasnak nevezett asztalokon. Ugyancsak antik eredetű a timpanon a szekrényeken és más korpuszokon, a meander a kerámiákon és ötvöstárgyakon. A jól olvasható talpas betű, a már nevével is árulkodó antikva szintén reneszánsz fejlemény. Az üveg szó szoros értelemben reneszánsza (Velencében) sem függetleníthető a római mesterek egykor briliáns felkészültségről tanúskodó termékeitől.
A klasszicizmus, amint a neve is mutatja, már szisztematikusan nyúlt vissza a klasszikus kultúrához, aminek az antikvitást tekintette, és amiből a reneszánsz is sok mindent átörökített. A tizennyolcadik században minden olyan helyen, ahol a vállalkozás sikerrel kecsegtetett, ásatásokat kezdtek, a leleteket gondosan lerajzolták, és metszetes könyvekben publikálták (akkor még nem létezett sem fényképezés, sem képfeldolgozás). Monográfiákban elemezték és értékelték a jelentőségüket. A művészek maguk is részt vettek ebben a leletmentő munkában; indítékuk nem tudományos, merőben gyakorlati volt: azért voltak kíváncsiak a múltra, mert meríteni akartak a kincseiből. Ennek az érdeklődésnek köszönhetjük az angol Thomas Hope, a francia Percier és Fontaine könyveit, amelyek nem csupán kortársaik számára szolgáltak inspiráló mintákkal, ők maguk is hasznosították munkáikban kutatásaik eredményeit. A klasszicizmusnak köszönhetjük, az említettek megannyi berendezésén túl, az ívelt lábú széket (a görögök ezt kliszmosznak nevezték), a posztamensen vagy a konzolasztalon álló díszes urnák divatját, a lyra (görög lant) alakú elemeket a legkülönbözőbb bútorokon (a varróasztaloktól a székek háttámláján át a szekreterekig). Josiah Wedgwood, akit az angol fajansz legnagyobb mestereként ismerünk, odáig ment az antikvitásimádatban, hogy elkészítette a római Portland-váza mását, valamint antik gemmák modorában fehér domborművekkel díszítette kerámiáit. A tapéták a herculaneumi villák falképeit utánozzák.
A historizmusnak egyértelműen a múltidézés volt a programja. A festészetben ez a tematikára – a nevezetes történelmi események megörökítésére – korlátozódott. Az építészetben és az iparművészetben sokkal többről volt szó. III. Napóleon idején olyan berendezési tárgyak készültek (bútorok, csillárok, tükrök, kandeláberek), amelyek mögött az őket ihlető Lajos-stílus (a francia barokk, rokokó és klasszicizmus) emlékei is elbújhatnak, mert azoknál jóval látványosabbak és technikailag is tökéletesebbek. Viktória királynő Angliájában a gótika – jobban mondva a csúcsíves stílus – éled újjá még a székek és szekrények világában is, mert hiszen a középkori berendezés olyan egyszerű, hogy ne mondjuk primitív volt, hogy annak utánzásával a XIX. század derekán már aligha lehetett a kor természetes komfortigényeit kielégíteni. Még a legszegényebb rétegek sem érezték volna jól magukat közöttük. A Makart-stílus, amely Bécsben alakult ki, a Habsburgok fénykorát s vele a barokk pompát kívánta feltámasztani. A németek éppen úgy éltek a neobarokk, mint a reneszánsz és a gótika elemeiből. A mi Herendünk nem utolsósorban ennek az egyetemes retronak köszönheti létét. Egyaránt merített a sèvres-i, a meisseni, a bécsi és a nápolyi (Capodimonte) porcelángyárak korábbi motívumaiból.
Mind a szecesszió, mind a modernizmus szakítást hirdetett a múlttal. De ebből nem következik, hogy a XX. század lemondott – lemondhatott – volna a múlt örökségéről. Az 1920-30-as évek stílusa olyan radikálisan új miliőt teremtett, amelyet az emberek idegenkedve fogadtak. Idő – több évtized – kellett ahhoz, amíg megbarátkoztak vele. Ezt követően, a hatvanas-hetvenes években kezdték újra gyártani azokat a bútorokat, amelyek annak idején megbuktak. Nem csak a közönség vonzódik a múlthoz. Aki ma valamennyire is ismeri a formatervezők világát, pontosan tudja: nem könnyű a designer élete. Ádáz versengés folyik a cégek között. Ebben a küzdelemben a művészekre hárul a legnagyobb teher. Ahhoz, hogy megbízóik – a cégek – az áldatlan konkurenciaharc dacára életben maradjanak, nekik kell minden évben újdonságokkal előrukkolni. Irdatlanul nehéz dolog ez. Persze, hogy Philippe Starck – Lajos szelleme címmel – XV. Lajos stílusú műanyag széket tervez, a dán Fritz Hansen vagy az osztrák Wittmann vállalat korábbi sikereinek újragyártásába fog.