A legügyesebb kezű és legtekintélyesebb műbútorasztalosokat a barokk korban már név szerint is számon tartották. Munkáikat azonban akkor még nem jelölték; a mesterjegyek a XVIII. századtól a gépi előállítás megjelenéséig válnak általánossá. Új sorozatunk a három évszázad vezető asztalosmestereinek munkásságát mutatja be. Elsőként XIV. Lajos műasztalosát, Boulle-t és munkáit ismerhetjük meg.

A nagyhírű francia műbútorasztalosok közül is talán a legismertebb. XIV. Lajos, a Napkirály – nevéhez méltóan – fényes udvarának egyik vezető díszítőmestere. Matuzsálemi kort ért meg. 1642-ben született és kilencven éves korában, 1732-ben hunyt el. Nevét azonban nem elsősorban Versailles – a királyi rezidencia tehetségét mindmáig dicsérő pompás miliője – őrizte meg, hanem egy technika, amelyet ő talált ki. Ilyen módon készült darabokkal az ország keleti végében (a Rákócziak sárospataki várában) éppen úgy találkozhatunk, mint a nyugati szélén (a keszthelyi Helikon-kastélyban). Egy gyönyörű Boulle-technikával díszített asztal érzékelteti a barokk kor nagystílű pompáját a fővárosban is: a nagytétényi kastélymúzeum bútortörténeti kiállításán.
Az abszolutizmus nem pusztán a tizenhetedik századi francia társadalomra és a politikai berendezkedésre jellemző; az akkoriban nagyhatalommá vált Franciaország uralkodójának befolyása érvényesült a kultúrában is. E világnak volt André-Charles Boulle kitüntetett helyzetű tagja és legjelentősebb dekorátora. Felmenőit követve a Párizsban született Boulle is asztalosságot tanult. Pályáját abban a korban kezdte, amikor ez a szakma még nem specializálódott; ennek folytán építész, festő és mozaikkészítő mester, műbútorasztalos és pecsétvéső volt egy személyben. (Később vált szét a bútorok, a bronzvasalatok és a marketériák készítése, illetve a díszítmények tervezése.) A differenciálódás azonban – a társadalométól nem függetlenül – már ekkor megkezdődött. Míg a polgárság (a társadalom kevésbé tehetőség rétege) számára asztalosok készítettek egyszerű berendezési tárgyakat, a műbútorasztalosok – vagy ahogy franciául nevezték őket, az ebenisták, mivel gyakran dolgoztak ébenfával – díszítményeikkel valóságos bútorcsodákat állítottak elő a gazdag nemesek, arisztokraták és mindenekelőtt az udvar számára.
Ebben a műfajban mutatott különleges képességeket Boulle, akit XIV. Lajos 1672-ben nevezett ki udvari ebenistának. A meghívást szó szerint kell érteni: a mester lakhelye és vagy két tucat alkalmazottat foglalkoztató műhelye a francia forradalomig királyi palotaként szolgáló Louvre-ban volt. Jean Macé udvari asztalos helyét vette át, amikor az meghalt. Azt követően bővítette a műhelyt, minthogy a királyi feladatok mellett sok magánmegrendelést is kaptak. Ha az építészetben vagy a festészetben a francia művészet ekkor még inkább csak felzárkózóban a nagy példakép, Itália mögött, a tizenhetedik századi díszműiparban már egyértelműen Boulle hazájáé a kezdeményezés. Erről tanúskodik, hogy XIV. Lajos 1667-ben királyi iparművészeti műhelyt (ez a Manufacture des Gobelins) alapított. De a luxusipar kibontakozásában nem kis szerepe volt személyesen Boulle-nak is az általa tökéletesített pazar díszítőtechnikával.
A barokk bútorok (kabinetszekrények, ruhásszekrények, íróasztalok, komódok, karosszékek) nagy testű, tekintélyt sugárzó darabok, amelyek olykor súlyos tömegét a legkülönfélébb díszítési módokkal – dús faragásokkal, aranyozott bronzplasztikákkal és kulcslyukcímerekkel – a szem számára vonzó látványt nyújtó megoldások révén igyekeztek oldani. Ismert dekorációs eljárás volt már abban az időben is a berakás (marketéria), amelyhez Itáliában gyakran használtak színes köveket. A furnérvágó fűrészt Boulle pályakezdése táján, 1660-ban találták fel, így csak majd a rokokó idején lesz belőle rajzos minták produkálására képes eljárás. Nem kis részben ennek híján vált jelentőssé Boulle módszere. A tömör fánál jóval könnyebben alakítható teknőshéj és réz segítségével már a barokk stílus számára is vonzó arabeszkes vagy alakos mintákra volt képes bútorainak felületein. A csillogó fém és az opálos kagyló berakásként már önmagában is kápráztat, hát még kombinációjuk, amely különösen szépen hat a nemes fák – a vöröses egzóta vagy a fekete ében – közegében. (Itt jegyeznénk meg: Boulle gyöngyházzal és elefántcsonttal is dolgozott.)
Bútoraival, falburkolataival, parkettájával része volt Versailles egyik legszebb terme, a Tükörgaléria létrejöttében. Terveiből mintalap-gyűjteményt jelentetett meg. Tevékeny ember lehetett; amikor nyolcvankét évesen leégett a műhelye, újat alapított, ott dolgozott haláláig. Olyan munka azonban, amely minden bizonnyal a keze nyomát viseli, kevés van; a beégetett mesterjegy alkalmazását majd csak egy évszázad múlva teszik kötelezővé. Követője annál több akadt. Hét fia született, közülük négy választotta e mesterséget. Eredeti vagy újító mesternek közülük egy sem bizonyult, híven képviselték azt, amit tőle láttak és tanultak. S nem csak ők. Bár a Boulle-technika átmenetileg visszaszorult, a historizmus újra felfedezte és változó intenzitással az egész tizenkilencedik században sikeresen alkalmazta.